Hidrológiai Közlöny 1952 (32. évfolyam)

5-6. szám - Dr. Láng Sándor: Hazánk vízgyűjtőjének felszíne

190 Az Éizakmagyarországi hegyvidék Az Északi-Hegyvidék vonulatairól a következő jellemző sajátságokat emelhetjük ki. A Duna Visegrádi-szorosától Sátoraljaújhelyig húzódó középhegység nagyobb részben fiatal vulkánizmus felhalmozódása, azonfelül másod- és harmadkori, esetleg paleozoikus üledékek is résztvesznek annak felépítésében. Az egyes hegységekhez (Hegyalja, Bükk, Mátra, Cserhát, Börzsöny) terjedelmes harmadkori rétegekből álló dombvidékek csatlakoznak. A Hegyalja (nem helyes elnevezés), vagy régi nevén Eperjes—Tokaji hegység, újabb elnevezés szerint Zempléni hegység, magyarországi szakasza kb. 60 km hossizú és 20—25 km széles. Lapos ívben húzódik e vulkánsor a Tisza partjától a Hernádvölggyel párhuzamosan, ^kb. ÉD irányban. A felsőmediterrán-szármata (vagyis a miocén) időben feltört andezit, és rioliterupciók produkálta lávák és az ezekkel kapcsolatos tufafelhalmozódások építették fel. Az egykori vulkánok hosszú hasadékok mentén kisebb-nagyobb centrumokban helyezkedtek el. Ilyen központ pl. a hatalmas Tokaji hegy (518 m), ma már csak csonk. Ugyancsak elég különálló még a Sátorhegyek csoportja (510 m), a széphalmi Feketehegy (589 m), vagy Füzér mögött, az országhatáron emelkedő Nagy Milic (896 m), az egész hegység legmagasabb pontja. Az elég széles Bozsva és Szerencs völgye 3 nagy részre osztja ezt a területet. Legészakibb része Bózsvától É-ra a Nagy Milic csoportja, kis medencékkel elég jól tagolt különálló vulkánikus tömegekre oszlik. Itt van pl. a telkibányai Kányahegy, ah»l felújul a többszáz éve abbahagyott aranybányászat. A Bózsva és a Szerencs közti hegységi terület (ennek Hegyköz a neve) a legkevésbbé tagolt. Elég egyenletes csúcsmagasságú s DK felé egyre jobban alacsonyodó, erdővel borított zárt hegység. Völgyhálózata sűrű, patakjai az alföldi hasonló vízfolyásokhoz képest elég sok vizet szállítanak. Túlnagy vízbőség azonban itt sincs, mert bőven akad permeabilis tulajdonságú vulkáni tufa és breccsa is. A terület legmagasabb kiemelkedései ÉNy-on vannak (a gönci Borsó hegy 759 m, a Ihejcei Gergelyhegy 787 m, a regéci Nagypéterménkő v'749 m stb.) A hajdani vulkáni kúpok azonban már nem látszanak, mert a szármata óta eltelt sokmillió év alatt a hegység lapos tönkké pusztult le, majd újra kiemelkedett és elferdült, innen van a csúcsok alacsonyodása a hernádmenti letöréstől DK felé. Végeredményben —* a kőzetminőségtől függően — a legtöbb helyen már többszáz m-es rétegvastagság hiányozhatik a hegység felszínéről. A hajdani folyóvízi denudáció erős voltát pl. a Bózsva forrásvidékén, 4Ö0 m magasságban a hernád'völgyi vízválasztó táján található régi kvarckavicstakaró maradványai is igazolják. A hegység DNy-i része, a Szerencs és a Hernád'közti rész a legmélyebbre süllyedt, tehát a legalacsonyabb. Már csak dombvidék. Ide még a pannon-pontusi beltenger is benyomult, majd Láng S.: Hazánk vízgyűjtőjének felszíne utána a terület a pleisztocénban féloldalasan kiemelkedett s DK felé lejt. A kiemelkedés talán még ma is tart, mert a Hernádvölgy vízválasztója Monok és Megyaszó felett a folyóparttól alig pár száz m-re húzódik. A dombos térszint elég vastag lösz vagy pleisztocén-kori agyagos-vályogos réteg fedi be, míg a hernádparti letörésen igen sok a suvadás a pannon-pontusi rétegek felszínre való bukkanása területén, így főleg Gibárt alatt. A Hernád és a Sajó völgyei, hosszú, elég széles tektonikus árkok, amennyiben a völgyfenék szélessége 3—4 km körül mozog. Süllyedéssel, feltöltődéssel és völgyszélesítéssel jöttek e völgyek létre, merev, íves tektonikus vonalak mentén. Az árkok kitöltése főleg az Alföldi kapuk felé vastagabb. A két völgyben Láng vizsgálatai szerint Szikszótol, illetve Miskolctól felfelé a pleisztocén terraszok szépen kibontakoznak. A Sajóba torkolló Bódva a két nagy folyó legnagyobb mellékfolyója. A Szepes—Gömöri érceshegység délkeleti részén ered, majd az országhatár melletti Kanyapta-lapály pleisztocén-holöcén süllyedékének lecsapolása után Bódvavendéginél lép hazánk területére s itt a Szepes^—Gömöri érceshegység déli lejtőjére támaszkodó karszplatók közti kis tektonikus medencéket (Bódvaszilas-Bódvarákó-i, perkupái, SzalonnaSzendrő közötti medence) fűzi feli s terraszos völgye Edelény alatt a Sajóvölggyel egyesül. Az aggteleki karszt triászmészkőből és itt-ott agyagpalából álló térszínei 604 m-ig emelkednek. A karsztplatók vízben szegények, a mély völgybevágódásokban bővizű karsztos források találhatók. A 22 km hosszú Aggteleki cseppköves barlang kivésésében főleg a kvarckavicsot szállító földalatti vizeknek volt nagy szerepe. A Cserehát nevét a Sajó—Bódva völgye és a Hernád völgy—Kanyapta medence közötti háromszögalakú, elég élénk reliefü dombvidék viseli. 100—150 m viszonylagos magasságra emelkedik ki, 300—342 m absz. magasságú. Olyan — egészen üatal — tönkfelület, amely D felé igen gyengén lejtősödik és így a rajta eredő patakvölgyek (részben konzekvens, részben tektonikusán prelörmált eróziós völgyek) nagyrészt D felé futnak le, a Rakacát kivéve, amely Ny-ra halad és a Bódvába torkoll. A dombvidék felszínét pannon-pontusi beltergeri rétegsor, kevés pliocénkavics, glaciális vályog és lösz építi fel. A legmagasabb pontjai az ÉNy-i, É-i szélén vannak. A borsodi Bükk-hegység északi középhegységünk egyik legnagyobb kiterjedésű és legnagyobb közepes magasságú része. Alapja e hegységnek karbonkorú gyűrt agyagpala, amely különösen a hegység délnyugati és déli részein van kifejlődve. Erre szintén gyűrt és áttolt alsótriász korú agyagpalák, sötétszínű mészkőtelepülésekikel, majd középső triászkorú karsztosodé mészkövek következnek. A mészkőből álló Bükk plató területe centrális helyzetű (700-—959 m), ennek északi szárnyát a Garadna, a keletit pedig a Szinva mélyre bevágódott töréses völgye választja külön. A platókon sok a töbör, a vakvölgy, a barlang és a visszafolyó (víznyelő), a mélyre lesza-