Hidrológiai Közlöny 1950 (30. évfolyam)
9-10. szám - Értekezések - Kiss Tibor dr.: Népgyógyfürdők építése vidéki gyógyforrásaink kihasználására
4. Betoncsatornacső A legolcsóbb csőanyag. Épületen kívül mindenütt használják, ahol a víz rá nem agresszív. Ezt vegyvizsgálattal kell eldönteni. A cementre veszélyesek: a) vizek erős savanyú reakcióval (pH. 6 C° alatt) ; b) vizek nagy kicserélhető hidrogéniontartalommal (savfok Baumann-Sully szerint 20 százalékon felül) ; c) magas szulfáttartalomnál (S0 3 sósavas kivonatban 0,2% felett) ; d) nagy magnéziumsó-tartalomnál (MgO sósavas kivonatban 2% felett.) 5. Kőagyagcső Mindenfajta thermálvíznek, sőt a savaknak is jól ellenáll. 50 mm—600 mm átmérőig készül. Rideg anyag, emiatt szállításnál és szerelésnél vigyázni kell. Csak agresszív vizeknél alkalmazzuk, mert a betoncsőnél lényegesen drágább. Mindazokon a helyeken, ahol közcsatorna nincs, az elfolyó fürdő- és használati vizeket a szennyvíztől (fekáliás vizek) elkülönítve kqjl elvezetni. A szennyvizeket nyílt árokba, csatornákba vagy patakokba bevezetni csak derítve szabad. A költséges biológiai derítőberendezések helyett, amelyek e szennyvizek előírásos tisztaságát biztosítják — sok esetben megelégszünk a szennyvíz ülepítésével és elszikkasztásával. Természetesen a szikkasztó berendezés közelében (a talajvíz áramlási irányától függően változó távolságban) nem szabad kutat telepíteni. A gyógyfürdők vízvezetéki és csatornázási munkáit az Építéstudományi Intézet (ÉTI) által lefektetett általános vállalati feltételek előírásai és a szerelőipari szokványok szerint kell kivitelezni. Belső vízvezetéki és csatornázási munkák Ahol a melegvizet is szivattyúzni kell, ott — mint már kifejtettük — a szivattyúházakat célszerű a forrás mellett elhelyezni. Lehetőleg itt helyezzük el a hidegvizes Szivattyút is. Ahol villamos áram áll rendelkezésünkre, ott hidroforos megoldást is választhatunk, ahol áram nincs, ott egy vagy két magas tartályban tároljuk a vizet. A magas tartályokat a fürdőépület padlásán, minél magasabbra helyezzük el. A vizet egy kevert vizű vagy egy-egy hideg-melegvizes tartályban tároljuk. Egy tartályos megoldásnak a leforrázások elkerülése céljából ott van helye, ahol a thermálvíz forró. Egytartályos megoldásnál a hideg- és melegvizet a tartályban keverjük a megkívánt 40 C° körüli langyos hőfokra. A szivattyúházban egy manométer mutassa a vízállást. Ehhez egy külön csövet vezetünk le a tartályból. Ahol a szivattyúházból a fürdőépület jól látható, ott külső mércés vízállásmutató is jelezheti a tartályok vízállását. Az egytartályos megoldást medencés fürdőknél jól alkalmazhatjuk, mert a medencéket éjjel külön csővezetéken át töltjük meg és így a tartály csak a nappali fogyasztáshoz, így elsősorban a zuhanyokhoz (azonkívül a falikutakhoz, WC-hez és pissoirokhoz) szolgáltatja a vizet. A kádfürdőkhöz csak thermálvizet szabad adni, 40° C körüli hőmérséklettel. Ahol a forrásvíz ennél melegebb, ott a víz lehűtéséről gondoskodnunk kell. A lehűtés legegyszerűbben úgy történik, hogy a thermálvizet egy zárt csőkígyóban előzetesen átvezetjük a hidegvizes tartályon és eközben hőfokát lehűtjük. A kádvíz hőmérsékletét pontos hőfokra (38° C — 35° C) a hidegvízzel állítjuk be. Ez a kis mennyiség még nem rontja le a víz gyógy hatását. Mint látjuk tehát, a thermálvíz hőmérsékletétől és a fürdő jellegétől (kád- vagy medencefürdő) függően egy- vagy kéttartályos megoldást kell választanunk. A fürdőépületben a bejövő hideg- és melegvíz fővezetékekbe a gépházban egy-egy elzáró szelepet iktatunk be. Ahol a forrás nyomása elég nagy arra, hogy a tartályba felnyomja a vizet, ott ferde ülésű — kis ellenállású — szelepet kell alkalmazni. A magas tartályok túlfolyó vezetékét ugyancsak a gépházon keresztül vezetjük (tölcséres megszakítással) úgy, hogy a túlfolyást könnyen észre lehessen venni. A padlástartály fenekét és a túlfolyócsövet egy elzáró szelepes kiürítőcsővel kötjük össze. A használati vizet elvezető cső a tartály feneke fölé emelkedik 10 cm-rel és szűrővel van ellátva, hogy az iszap, homok és egyéb tisztátlanságok ne kerüljenek be a csővezetékbe. A tartányokat befagyás ellen hőszigetelni kell. Két tartályos megoldásnál a kádakhoz és zuhanyokhoz keverőcsaptelepeket adunk. Ahol kicsi a víznyomás, tehát padlástartályoknál, ott a keverő csaptelepek %"-osak legyenek. Kis nyomásnál a berendezési tárgyak előtti tartalék-elzáróul ferde ülésű szelepet használunk. Lehet csoportelzárót is alkalmazni, ami egyszerre 2—3 berendezési tárgyat iktat ki. A csővezetékek anyagáról az általános részben már szólottunk. A berendezési tárgyak a kereskedelemben kapható minőségűek legyenek, tehát fayencemosdók, WC-k, pissoirok, zománcozott kádak és falikutak. A kádak mellé kapaszkodót kell felerősíteni. A szerelvények, csapok, falikorongok, stb. általában sárgarézből szállítandók, bár egyes vizeknél időelőtt tönkremennek. Lsgtöbbször még a cserélésüket is beszámítva olcsóbbak, mint a különleges ronz-szerelvények. A padlóösszefolyó öntöttvasból legyen, ólomfoglalatban. A kádak és pissoirok alatt sárgaréz Szuez- vagy La-Manche-szifon alkalmazandó. A betonmedencék túlfolyó és lefolyó bekötővezetékeire, a betonon való áthaladásnál — a vízzárás biztosítására — vaslemez-gallért kell ráhegeszteni és úgy bebetonozni. A belső medencék kiürítésére aknában elhelyezett tolattyúk szolgálnak. Külső medencéknél megfelelnek a zsilipes tolózárak (orsós tolattyúk) is. Ezeket úgy kell szerelni, hogy a víznyomás a tolattyú fedelét a vezetéklécre szorítsa rá. A víz felszínén úszó szennyeződések eltávolítására szolgálnak a túlfolyó nyílások, melyekből minden oldalon legyen legalább egy, de nagyobb medencéknél több is. Különösen külső medencéknél fontos ez, mert a szél a víz felszínén úszó szennyet a medence egyik sarkába tereli és ha ott nem tud elfolyni, akkor a fürdőzőkben diszgusztáló hatást kelt. A medencéknél állandó utánfolyásról kell gondoskodni. 339