Hidrológiai Közlöny 1950 (30. évfolyam)

7-8. szám - Értekezések - Bulla Béla dr.: A természeti földrajz új útjai

Grigorjev szerint nem a tisztán helyi, nem ismétlődő feltételektől függő, tehát individuális különbségek kutatása a legfőbb feladat, mint a burzsoá formalista leíró tájrajzban, hanem a különböző tájakban is az általános tulajdonságok és törvényszerűségek kutatása, magyarázása, amelyeken belül az alaperők szerint különböző részletfolyamatok funkcionális különbözőségeik szerint alakítják ki a tájakat. Az ilyen módszerrel dolgozó tájrajzi kutatásra Grigorjev példát is adott »Subarktis«-ában.

6) A felszínalakító egységes természeti földrajzi processzus vizsgálata és magyarázása egészében is, részleteiben is, tehát az egyes szférákon belül is, és a szférák részletfolyamatainak összekapcsolódásában is az általános természeti földrajz feladata. Nyilvánvaló, hogy ennek az elvnek maradéktalan alkalmazása megóvja a természeti földrajz egységét, megszünteti az általános természeti földrajznak korábban talán kissé indokolatlanul is sokat hangoztatott propedeutika-jellegét, megóvja az általános természeti földrajzot attól a veszélytől, hogy egymástól is, meg az anyatudománytól is mindinkább függetlenedő részlettudományokra forgácsolódjék széjjel. Az így értelmezett természeti földrajznak az ember által is többé-kevésbbé alakított természetes tájak magyarázó leírása csak egyik része, nem pedig a kutatás főfeladata és végcélja. A végső cél az egységes természeti földrajzi processzus és a területekhez, tájakhoz kapcsolódó részletfolyamatok funkcionális magyarázata. Nem kétséges, hogy a földfelszín állandó és örökös változását létrehozó, egységes természeti földrajzi processzus két fő tényezője : a klímaövenként különbségeket mutató éghajlati folyamatok együttese és a kéregszerkezeti (tektonikus) folyamatok — elsősoron : oro-, epiro- és kratogenezis — együttese. Ezek a földfelszín nagy egyenetlenségeit, a felszíni relief nagyformáit, a szerkezeti formákat teremtik meg, azok — az éghajlati folyamatok — a nagyformákból, helyesebben a nagyformák térszínén alakítják ki a denudációs és akkumulációs formákat. A földfelszíni formakincs a természeti földrajzi processzus két fő tényezője örökös harcának az eredménye. Míg azonban a strukturális formák (masszívumok, medencék, alpinotyp orogének stb.) az egész Föld felszínén azonos szerkezeti bélyegekkel ismétlődnek, addig a szerkezeti nagyformák területén kialakult denudációs és akkumulációs formák éghajlati területenként — köztudomás szerint — igen nagy változatosságot mutatnak a morfológiai rendszertan ú. n. alapformáin, a relieftípusokon (hegy, hegység, völgy, medence, réteglépcső, síkság, part) belül is. Más szóval : az egyes klímaterületek éghajlati különbözőségei benn tükröződnek a földfelszín arculatában is, jelentkeznek a felszíni formakincsben is. Erre mutat rá Grigorjev is, amikor a természeti földrajzi folyamatnak a hőmérséklet és a nedvesség kölcsönhatásától való függőségét hangsúlyozza. Nagyon időszerű és helyénvaló figyelmeztetés az utóbbi évtizedek folyamán oly sok zavart keltett geologizáló morfológiai aberrációk ismétlődő jelentkezése idején. J. Biidel ") Ncmetiil megjelent 1949-ben a »Sowjetwissenschaft« 11. kötetében. pedig 1948-ban

7), a müncheni német »Geographentagung« ülésén előterjesztett és ismertetett klimatológiai morfológiai területi rendszerét egyenesen W. Penck »Morphologische Analyse«-jének mechanisztikus, geologizáló tanai ellen folytatott hosszú és sikeres harcai eredményeként dolgozta ki. Mindebből három fontos következtetés vonható le : az egyik az, hogy a folytonos változásban levő földfelszín földrajzi képének a leglényegesebb vonásait, az alapvonásait a felszíni formák jelentik, a második az, hogy ilyen módon az általános természeti földrajznak is a gerincét, a fundamentumát, a legközpontibb részét a földfelszín alaktana, a geomorfológia jelenti ; végül a harmadik következtetés az, hogy a természeti földrajz gerincét jelentő geomorfológiát szemléletében hangsúlyozottan klimatológiai bázisra kell helyezni. Ez a morfológia számára újabb, nagylendülctű fejlődés kapuját nyitja meg. Mielőtt a klimatikus morfológia néhány alapvető jellemvonását ismertetnénk, hangsúlyoznunk kell, hogy Grigorjev és Biidel fejtegetései a természeti földrajz, a geomorfológia legújabb fejlődésének igen jelentős dialektikus momentumai. Biidel klimatikus morfológiai szisztémája egyenesen W. Penck geológiai morfologizmusának, Grigorjev processzustana pedig — ezt Grigorjev is hangsúlyozza — a tájrajzi formalizmusnak az antitéziseként született meg. Természetes tehát, hogy a klimatikus morfológiai szemlélet kifejlődése és érvényesülése nem a véletlen műve, hanem jelentkezésének megvannak a maga ismeretelméleti és tudománvtörténeti előzményei. A mult század hatvanas és hetvenes éveiben amerikai és német felvételező geológusok (Powell, Gilbert, Naumann, Richtliofen) munkájának eredményeként kibontakozó geomorfológia — az elnevezés 1858-ból Naunuinntól származik — a dolog természete szerint eleinte geologizáló volt. Annak is kellett lennie. Az előbb már hangsúlyoztuk, hogy általános és dinamikai geológiai és klimatológiai alapvetés nélkül a geomorfológiai szemlélet nem képzelhető el. A mult század hatvanas éveiben a szerkezettan és általános földtan valóban bámulatos eredményekkel és gyors fejlődéssel dicsekedhetett, ellenben az éghajlattan még a kezdeti kibontakozás nehézségeivel küzdött. Világos tehát, hogy az első felszínalaktani leírások és magyarázatkísérletek geológiai alapvetésre támaszkodtak. Ez a kezdeti geologizáló morfológia mutatott is fel szép sikereket f Powell magyarázata az antecedens, Richthofené az epigenetikus völgyekről), de, mert igazi, akkor még világosan fel nem ismert feladatától eltérően nem a felszíni formákat, hanem a formák segítségével akkor még főbb vonásaikban is alig ismert geofizikai és dinamikus geológiai folyamatokat igyekezett igazolni, fejlődésében csakhamar meg is rekedt. A holtponton veszteglő morfológiai szemléletet Európában A. Penck, Amerikában W. M. Davis terelte a fejlődés helyes útjára. Penck a denudáció 7) P. Gauss : Deutsche Geographentagung in München. Peterm. Geogr. Mitteilungen 1948. Gotha. és J. Biidel: Das Verhaltnis von Rumpftreppen 7.u Schiehtstufen in ihrer Entwicklung seit dem Alttertiar. Peteml. Geogr. Mitteilungen. 1938. 250