Hidrológiai Közlöny 1947 (27. évfolyam)

9-12. szám - ÉRTEKEZÉSEK - Dr. BALOGH KÁLMÁN: A MÁVAG diósgyőri forrásfoglalása

XXV11. évi. 191,7. 9—12. szám. HIDROLÓGIAI KÖZLÖNY 127 anyagú és jóval nyugodtabb településü képződményei vannak felszínen. A diósgyőri homokfejtésben kis folton még az eocénkori lithothamniumos mészkő, homok és homokos agyag is látható, a medencét azonban a széntelepes mediterráni agyag-, homok-, kavics-rétegek uralják. Helyenként a szarmata és a pannon emelet üledékei ülnek ugyan rajtuk, a pleisztocénben kibontakozó folyóhálózat müködésnyomait is megtaláljuk a felszíni formákban s a terraszkavicsban, és ezenkívül az alaphegység lábán itt-ott lejtötörmeléket, vörös agyagot és forrásból lerakódott mésztufát is felfedezhetünk: a medence általános megítélésén ez még sem változtat. A diósgyőri források e két merőben különböző földtani egység érintkezésén, az őket elválasztó törési övezetben fakadnak fel. Geológiai helyzetük tehát megegyezik más, hegységperemi, részben vagy egészen karszteredetü langyos és hévvizeink helyzetével. Az egyazon mészkörögöcske peremén egyforma hőmérséklettel (22° C) előtörő Szent György-, Boldogaszszony- és Tapolca-források alkalmasint ugyanahhoz az ÉNy-DK-i törésvonalhoz tartoznak. Hasonló irányú, az előbbivel párhuzamos vetővel köthető össze a 17 C'-os várárki és tavi forrás is, amelyek közt Dahner S. szerint összefüggés van, mert a tavi forrás 1942. őszén történt erőteljes megszivatásakor a várárki forrás vizmenyisége csökkent. Ez a vető a tőle DNy-ra eső mészkörög peremvonalát követi; DK-i folytatásába esik az az idősebb mésztufafolt is, amelyet kb. 200 m t. sz. f. magasságban valószínűleg a tavi forrás őse rakott le a pleisztocén időszakban. A forrás feltörési helye nyilván a Szinva-völgy bevágódását követve szállt alá a mai térszínre. Itt öreg emberek szerint ugyancsak volt mésztufaképzödés, ezt azonban építkezésekhez lefejtették. A forrás feletti kőfejtőben azonban jól fel vannak tárva a vízoldotta üregek és csatornák, ezek némelyikét kalcitkristályokkal bevont limonit béleli. Forrásaink a vegyi összetételüket a rendelkezésre álló adatok alapján más vizekével összehasonlító táblázat szerint a porfiroid- (tehát nem karsztos) területen fakadó, lágy és hideg vizű újhutai Orosz-kutaktól élesen megkülönböztethetők. Különbségek mutatkoznak az Aggteleki-barlangnak még kétségtelenül a leszálló karszt övezetébe tartozó, hideg, némileg lágyabb, a vízgyűjtő terület csapadéka szerint változó mennyiségű folyó, továbbá szivárgó vizeivel szemben is. (A jól kidolgozott járatrendszerben hirtelen lerohanó vizekkel szembeni különbség, ami különösen a Ca, Mg, HCOés CO„ mennyiségeiben nyilvánul meg, természetesen kifejezettebb. Az Aggteleki-fennsík kissé mélyebb karsztvizéből táplálkozó Jósva-forrás elemzési adatairól, sajnos, nincs tudomásom.) (I. sz. táblázat.) Igen érdekes, hogy a különböző hőfokú, különböző vízmennyiségü és vízjárású, kölönbözö egységek területén fakadó diósgyör-környéki karsztos források vegyi összetétele az eddigi, korántsem teljes elemzések szerint nagyjából azonos, sőt a lényeges alkatrészek tekintetében a görömböly-tapolcai és egri, 10—15° C-al magasabb hőmérsékletű forrásokéval is megegyezik. Ez annál feltűnőbb, mert egyes hidegvizű forrásoknak a leszálló karsztövből való táplálkozását kísérletek bizonyítják. Így a 338 m-en fakadó, ingadozó vízhozamú Felsőforrás vize rövid felszíni folyás után víznyelőben tűnik el, és a Királykúton át búvik elö Ismét 228 m t. sz. f. magasságban. (4. és 5.) A diósgyőri források közül pedig éppen a magasabb hőmérsékletű Szent György- és Boldogasszony-forrás szembeötlő, a csapadékos időszakot követő vízhozam-növekedése mutat leszálló karsztvíz hozzákeveredésére; a közvetlen közelben lévő másik három forrás hőmérséklet- és vízhozamingadozására ellenben biztos adatunk nincs. A tavi forrás hóolvadást követő, kisebb megzavarodását még csupán egyszer, 1947. februárjában figyelték meg. Érdekes, a Császár-fürdő környékének viszonyaira emlékeztető, a görömböly-tapolcai hideg (9—10° C) forrásoknak a 31—32° C-os melegforrások közvetlen közelében való fakadása. Sajnos, az előbbiek kémiai elemzése sincs birtokomban. Ha, mint várható, egy ilyen elemzés nem is tudna különbséget tenni a föalkatrészek mennyiségében a két forrás-csoport között, azok különböző származása mégis nyilvánvaló. A görömbölyi bővizű hideg források — nemcsak az évi középhőmérséklet körüli hőfokuk alapján, hanem gyakori megzavarodásukból és coli bacillus tartalmukból következtetve is •— a leszálló karsztöv valamely, időnként csapadékvizet közvetítő járatrendszeréből is táplálkoznak, a szomszédjukban fakadó melegvizek viszont máshonnan erednek. (A Miskolc város vízellátásának fedezésére foglalt hideg forrásoknak pl. 1913. nyarán történt megzavarodását az akkor lehullt bő csapadék okozta, amely a szomszédos völgy oldalán a M. Á. K. Rt. által kevéssel azelőtt nyitott hatalmas kőfejtő gorcán felhalmozott sárga agyagot egy 160 m t. sz. f. magasságban levő víznyelő útján a 125 m körül fakadó hideg forrásokba juttatta.) Karsztforrás jellegű, de különböző hőmérsékletű forrásvizeinket a Horusitzky F.-féle rendszerezés (II.) alapján a következőképen értelmezhetjük: Valamennyi forrásunk vízgyűjtő területe a Ny—K-i csapású vízrekesztö vonulatokkal darabokra szabdalt, karsztos triászmészkővidék, és annak a Bükk-platóra nyúló folytatása. Egyes alacsony hőmérsékletű, alacsony vagy változó vízhozamú, különböző térszíni magasságú és esetleg megzavarodó források (pl. a Mexikói-völgy forrása, Felsőforrás, Királykút, Irénforrás, a Bükk-fennsík magasfekvésü forrásai) nyilván a leszálló karsztöv sokszor messzeágazó vízvezető járatrendszereiböl táplálkoznak, vagy legalább is ilyenekkel szoros kapcsolatban vannak. (A görömbölyi hideg források, sőt talán a Szinva-forrás is. Ez utóbbiak átmeneti típust képviselnek.) Előfordulásukban csupán annyi a szabályosság, hogy gyakran szerkezeti vonalakhoz kapcsolódnak, ami a vízrekesztö és karsztosodó közetek összetorkolódó pikkelyeiből álló Bükk-hegységben nem is csoda, mert a karsztos kőzetek éppen a vízrekesztö képződményekkel való szerkezeti érintkezések sávjában vannak leginkább összetöredezve, járatok kialakulására tehát legalkalmasabbak. Különösen hangsúlyozni kell azonban, hogy e források első csoportjának térszíni magassága minden karsztvízszinttől független. Ilyen természetű forrásokat sem itt, sem más hegységekben karsztvízszint-meghatározásokra felhasználni nem lehet. A karsztra hullt csapadék másik része mind lejjebb szivárogva a támaszkodó karsztvíz övébe jut, s ott minden szabad összefüggő hézagot hidrosztatikus összefüggésben álló vízzel tölt meg. E két övezet közti határt vagy átmenetet (Láng S. 12.) a Bükkben nem ismerjük. Az egymástól vízrekesztö pikkelyekkel elválasztott karsztvíztartó vonulatokat külön-külön kell majd e szempontból megvizsgálni, mert minden karsztos rögre vagy vonulatra egyformán érvényes karsztvíznívót nem igen lehet feltételezni. A Bükkhegység tehát e tekintetben is — mint azt különben Szádeczky-Kardoss E. is hangsúlyozta — különbözik a Dunántúli-középhegységtől. A mintegy 310 m t. sz. f. magasságban telepített lillafüredi mélyfúrás, amelynek vízszintje a fúrás 397. m-e felett 23 m-re volt a felszíntől, a 397 és 407 m közti szakaszon egy átfúrt repedésrendszerböl az