Hidrológiai Közlöny 1943 (23. évfolyam)

Töry Kálmán: Árvíz és jégveszély

Árvíz és jégveszély. •27 víz színén lefelé. Ezt a haladást a partok, vagy a parti jég fékezi és a fékező erő hatására megtörténhet, hogy a zajló jég megáll. A megállás azonban a legritkább esetben következik be csak a nagy hideg hatására. Gyakoribb az az eset, aimkor a 70-—80%-os jég olyan folyószakaszon zajlik, ahol a mederben hirtelen változás jelentkezik. Ez a változás bekövetkezhet akár az irányban (erős kanyar), akár az esés csökkenésében, akár a keresztszelvény változásában (meder-összeszükülés). A szűkületre legjobb példákat a Mohács alatti dunaszakasz nyújt. A tovarniki, sirinai, szigai, darázsi stb. átvágásokban a főmeder szélessége sokszor felére is összeszűkül. Nem nehéz elképzelni, hogy ha — mondjuk — 75%-os jégborítás mellett a zajló jég a medernek olyan szakaszára jut, ahol a szélesség a felére szűkül össze, ott a jégborításnak 150 százalékosnak kellene lennie. Más szóval a jégtáblák csak egymásra vagy egymás alá tolódva tudnának a folyón lefelé haladni. Elegendő hely hiányában és a nagy súrlódási ellenállás következtében ilyenkor a jégnek meg kell állnia. A megállás helyén az összetorlódott jeget jégdugónak nevezzük. A már álló jégbe beleütköznek a felülről érkező jégtáblák, felzárkóznak s így felfelé növelik az álló jégtakaró hosszát. A jégtakaró a Dunán óránként 1—2 km-rel, naponként 35—40 km-rel hosszabbodik felfelé s ez a növekedés tart mindaddig, amíg a hideg időjárás uralkodik, tehát amíg van jégképződés, ill. jégzajlás. A jégtakaró általában egyszeresen és simán borítja a víz színét; csak elvétve látunk egy-egy jégtáblát, mely vízszintes helyzetéből kibillent. Hazai viszonyaink között 8—10 nap, esetleg 2—3 hét után a hideg hullámot melegebb légáramlat szokta felváltani, ill. kiszorítani. Az Atlanti óceán vagy a Földközi tenger felől érkező légáramlat langyos, párában dús levegőtömegeket szokott hozni. Elérve az Alpok gerincét, abba beleütközik, kénytelen felemelkedni, lehűl, a párákból kicsapódnak a vízcseppek s csapadék alakjában a földre hullanak. Ezenkívül a langyos, melegebb levegő rendszerint a hó alakjában tárolt csapadékot is megolvasztja. Két oka is van tehát annak, hogy a folyó vízgyűjtőterületének felső határán a folyók megáradjanak: a csapadék és a hóolvadás. Tehát árhullám indul lefelé. Az árhullám a jégtakaró felső végét éri el először, ott a jégtáblákat egyrészt emeli, másrészt a vízszin irányában lefelé nyomja. A jégtáblák így rendszerint egymás fölé vagy alá kerülnek, a jégtakaró hosszirányban rövidül: lefelé csúszik. Közben egyes jégtáblák vízszintes helyzetükből kibillennek, egymásra tolódnak, egyesek közel függőleges helyzetet vesznek fel, mások meg éppen átbuknak. A jégtakaró felső végének ez a mozgása tart egy bizonyos ideig. A mozgásnak ellenáll az a súrlódó erő, amelyet a jégtakaró jégtáblái egymás közt, a lejjebb levő, álló jégtáblákkal és az ugyancsak