Hidrológiai Közlöny 1938 (18. évfolyam)

Noszky Jenő dr.: Maros Imre emlékezete - Horusitzky Henrik: Budapest dunajobbparti részének hidrogeológiája

'62 Horusitzky Henrik tufa alatti kis mocsári üledékekből előkerült, s kőszerszámok megmunkálásából, pattintásából eredő jellemző kőszilánkok számos pleisztocén kori állatok csontmaradványaival keverve bizonyítják, hogy a hévforrásokat már a pleisztocénkori, kőkori ősember értékelte s itt vadászgatott az egykori melegvizű forrás-medencék, kis mocsarak környékén. Ilyen kőszerszámnyomok a Várhegy északi részén, az Uri-utca 72. sz. telkén, 24 m mélységből kerültek elő a várhegyi barlang-pincék feltárása folyamán. (I. ker. 81. számú fúrási hely.) Nyomtatásban megjelent adatok alapján a XV. századig tudjuk egyes feljegyzésekben visszavezetni a budai hévforrásokra vonatkozó ismereteinket. Az első feljegyzések mint kellemes fürdő- és gyógyvizeket említik meg hévvizeinket, melyek közül, mint érdemlegesebbeket Werner György (3), Mohamed Ben Omer Ben Bajefid (6), Brown Edward (12), Stocker Laurentius (16), Kitaibel és Wintert (26), Linczbauer Ferenc (33), stb. munkáit említhetjük meg. Brown már az 1673. évben megjelent útleírásában nyolc fürdőről tesz említést. Jóval később fejlődött ki a budai hévvizek kémiai összetételét tárgyaló szakirodalom, mely napjainkig mind részletesebb betekintést nyújt héwizeink vegytani szerkezetébe. Molnár József (53), Wachtel Dávid (63), Mantel ]. (64), Molnár János (57, 87), későbben Than Károly (114), Chyzer Kornél (157), Bernáth József (111, 129), Sajóhegyi Frigyes (145), Balló Mátyás (146), Bolemann István (176), és Kalecsinszky Sándor (198), napjainkban pedig Emszt Kálmán (357, 386, 407) és Weszelszky Gyula (316) munkásságának köszönhetjük főként ismereteinket hévvizeink kémiai alkatára vonatkozólag, s Weszelszky Gyula (261, 318, 358, 405) kutatásai világították meg részleteiben is hévvizeink fő gyógytényezőjét: a vizek rádium- és rádiumemanáció tartalmát, röviden rádióaktivitását. A természettudományok fejlődésével párhuzamosan, a legkésőbben indultak meg a budai mélységbeli vizekre vonatkozó geológiai kutatások. Hévforrásaink geológiai múltjának tanúi azok a mésztufa (travertinó) lerakodások, melyek a budai hegységben a hévforrások mai fakadási helyeinél jóval magasabb térszínen rakódtak le a pleisztocén folyamán. A magyar geológia őskorából meg kell már emlékeznünk ezen üledékeket tanulmányozó kiváló kutatókról: Szabó Józsefről (73), Kubinyi Ferencről (70), és Krenner Józsefről (69). A mésztufákban fellépő, s a karlszbadi Sprudel üledékéhez hasonló jellemző hévforrásüledékről a borsókő vagy pizolit telepekről először Palkovics G. (85) és Schafarzik Ferenc (149) tesz említést, majd Schréter Zoltán (268) és Kormos Tivadar (268) tanulmányozták mésztufáinkat. Schréter Zoltán (259) és Scherf Emil (310) már nagyobb összefoglaló munkákban ismertetik a budai hegység ősi hévforrás nyomait, ásványos üledékeiket és azokat a hatásokat, melyeket e hévvizek az általuk átjárt kőzetek anyagára gyako-