Kerekes Imre: A Szabolcs-Szatmár megyei közutak története (Nyíregyháza, 1982)

5. Folyami átkelőhelyek

5. Folyami átkelőhelyek Megyénkben sok az élő vízfolyás, melynek többsége természetes, kisebb része mesterséges. Természetes vizeink közül a legnagyobbak a Tisza, Szamos, Kraszna, Túr, a mesterségesek közül ismertebbek a Keleti- és Nyugatifőcsatorna, és ezeken kívül is igen sok kisebb patak és ér, továbbá belvizek levezetését, mocsarak, lápok lecsapolását és egyéb célokat szolgáló csatorna hálózza be a megye területét. Az élő vízfolyásokat és a folyamszabályozások után fennmaradt holt ágakat keresztező közutak használatát, a forgalomtól függően, időszakos átkelési lehetőségek, révek, pontonhidak, vagy minden időben járható hidak biztosítják. 5.1. Időszakos átkelőhelyek: révek, pontonhidak „Az országút és annak útjába eső vízi akadályokat leküzdő átkelőhelyek régebbiek, mint amit róluk a történelem tud" (70). A Tiszán és a Szamoson már a szabályozások előtt működtek révek, de az még nincs felderítve, hogy mikor keletkeztek. A tiszaiak közül a legrégibb levéltári adat a tiszakóródi révről ismeretes 1374-ből, pár évvel későbbről, 1381ből a tiszavidi rév- és vámjogáról kapunk tudósítást (71), és 1339-ben arról, hogy az ugornyai rév és vám már létezett (72). Lónya 1593-ban kapott révjogot Rudolf császártól (73). A Rákóczi-szabadságharcban nagy szerepet játszanak a tiszai révek. 1703-ban a tiszabecsi révnél, melyet Szatmár és Ugocsa nemesi felkelői őriztek, Rákóczi hidat veretett. Seregeinek ellenőrzése alá kerültek a naményi (ugornyai) és a vidi révek is, míg a csekei révet labancok őrizték (76). Ez utóbbiról Petőfi is megemlékezik: „Badalló mellett, Bereg és Szatmár megye közt jöttem át a Tiszán ... Badallóval csaknem szemközt fekszik innen a Tiszán (tulajdonképpen túl a Tiszán) Cseke és a csekei temetőben Kölcsev Ferenc" (77). Az 1700-as évek levéltári iratai tájékoztatnak a zsurki, leány vári, veresmarti, tokaji, löki, kenézlői, záhonyi, cigándi révekkel kapcsolatos eseményekről (78), míg a kisvarsányi révről egyházi számadások emlékeznek meg (79). A szamosi átkelések közül a csengeri, a gyügyei, matolcsi és a szamosszegi révekről a XIV—XV. századból vannak adatok (80). Ezek még a szabályozatlan folyón működtek s a szabályozás után megszűntek. Helyettük az átvágásokon, melyeket még ma is új-Szamosnak neveznek, újabb révek keletkeztek Szamossályi, Cégénydányád, Matolcs, Panyola és Olcsvaapáti községeknél. Megyénkben a múltban a „komp" elnevezés a mindennapi beszédben egyáltalán nem, a hivatalos iratokban is ritkán szerepelt. Az átkelőhelyet „rév"-nek, az úszótestet „hidas"-nak, működését révjáratnak nevezték. Ma már kompokról is beszélünk. Nálunk motoros vontatású komp nincs, csak „köteles" hidasok működnek oly módon, hogy a folyók felett átfeszített, acél drótokból sodort kötélen vascsigák futnak, melyeknek mozgását az úszótesten levő csörlőkkel szabályozzák. A hidast a sodorvonalra ferdén állítják, s így a víz mozgása viszi az egyik partról a másikra. „Az átkelőhelyek vagy földesúri, vagy megyei, vagy kincbtári jövedelem forrásai voltak, mert a használatukért vámmal fizettek" (81). A vámok megszűntével azok a révek, amelyek a közutak forgalmát szolgálták, az Államépítészeti Hivatalok kezelésébe kerültek, s fenntartásukra, a közút jellegétől függően az állami, vagy a törvényhatósági költségvetésben biztosították a szükséges fedezetet. A községi — rendszerint mezőgazdasági célokat szolgáló — kompok fenntartásáról az érdekelt községek gondoskodtak. Az 517/IV/1953. MT számú határozat a megyék és más közületek által kezelt kompokat az Útfenntartó Nemzeti Vállalatnak adta át fenntartás végett. 1957-től a révek tanácsi tulajdonba kerültek. 1944 őszén a visszavonuló német csapatok a kompok egy részét is megsemmisítették, vagy megrongálták. A mátészalkai Á. É. H. 31