Kerekes Imre: A Szabolcs-Szatmár megyei közutak története (Nyíregyháza, 1982)

3. Az útépítés és útfenntartás fejlődése

3. Az útépítés és útfenntartás fejlődése > 3.1. Burkolatok, pályaszerkezetek építése és fenntartása A középkorban az utak járófelületét helyi anyagból készítették. Megyénkre két talajfajta jellemző: a nyíri futóhomok és a szatmár-beregi fekete agyag. Egy 1964. évben készült összeírás szerint (45) a megye területén 18 folyami és 65 bányahomok-lelőhely található, zömmel a szabolcsi részeken, ahol ezt az anyagot az utak építésére és fenntartására már a legrégibb időben is felhasználták. A középkori utak közül példaként említik, hogy „igen forgalmas volt a Kalló és Kisvárda közötti út is. Széles, homokos út volt ..." (46). A régi iratokban az „út" sok helyen „töltés", vagy „hányás" elnevezéssel szerepel. A kötött talajon végzett útépítésekről egy Mária Terézia-korabeli író azt mondja: „lutum lutó ad ponunt et hoc vocant töltés." (47) azaz ,,Sárt sárra halmoznak és ezt nevezik töltésnek." Ez a mondás talán úgy igaz, hogy a töltésbe kerülő száraz anyagot időnként meglocsolták, hogy a föld fejtését és tömörödését elősegítsék. A múlt században tömörítő eszközzel gyéren voltak ellátva az útépítők és — elődeink elbeszéléséből tudjuk — egyes helyeken az építést vezető útmesterek megállapodtak a környékbeli juhászokkal, akik napi 1—2 deci pálinkáért hajnalban és alkonyatkor végighajtották a juhokat a készülő földmunkán és ez hatásos tömörítésnek bizonyult. A megye nagyobb folyóinak: a Tiszának és a Szamosnak a hordaléka is alkalmas volt burkolatépítésre és útfenntartásra. Az említett összeírás 1964-ben 17 helyen mutat folyam- és bányakavics lelőhelyet, melyek kivétel nélkül a folyók közelében vannak. Ezek közül néhányat ma is művelnek, s a nagyobb szemcséket zúzzák és osztályozzák. A Tisza—Szamos közén az 1930-as évek derekán, több községi átkelési szakaszt átépítettek, s a felbontott burkolatok alatt, a legtöbb helyen 30—80 cm vastag homokos kavicsréteget találtak. A Tisza felső szakaszán, a folyószabályozások előtti időkben görgeteg kövek is lerakódtak. Ezekből építették az úgynevezett „macskafej" burkolatot, amit a vasabroncsos forgalom nem szeretett, mert nagyon rázott, csak esős időben jártak rajta, száraz időben az útpadkán haladtak. Ennek a burkolatnak utolsó, 2—300 m hosszú, Kömörő község elején levő maradványát 1937-ben bontották fel. A Tisza ma már nem hoz magával görgeteg követ. „Az utak gondozásának előjeleit keresve a rakamazi útról találjuk a legtöbb régi feljegyzést" 1801—1805 között „a régi földhányásból kezdett kifejlődni az első köves út. .. Először kaviccsal szórták le az utat, majd tovább már ágyazták és a kavicsot erre szórták, későbben zúzalékkal és kőporral töltötték ki a hézagokat, locsolták, hengerelték és megyénkben megszületett az első vizes makadám út" (48). Ez az idézet azt mutatja, hogy megyénkben a kőburkolatokat az 1800-as évek elején kezdték építeni, amely megállapítást egyéb feljegyzések is alátámasztanak. A közelmúltban azonban egy új adat látott napvilágot, melyről a szabolcsi ispáni központ régészeti kutatásainak vezetői 1971-ben így számoltak be: „1971-ben a földvár északi kapuja előtt ásott kutató árokban kb. 9 m széles köves út maradványaira bukkantunk. Ennek irányát követve megállapítottuk, hogy ez az út a földvárral egy időben épült, s így a magyar technika-történet egyik legrégibb emléke." (49) A makadám pályákhoz a kőbányák nagyméretű köveket szállítottak, mert kezdetben zúzókkal nem voltak felszerelve. Az első kotoró gépet 1886-ban az Erdélyben levő kissebesi bányában állították munkába, de a Tokaj környéki bányákból csak a 900-as években, nagyobb mennyiségben pedig az első világháború után lehetett zúzott anyagot beszerezni, addig a hengerlési kavicsot a helyszínen kézzel törték. A makadám „ágyazatául" szolgáló rakott alaphoz szükséges köveket is kőtörő kalapáccsal alakították ki. Az alap készítéséhez az úttükör két oldalán szegélyárkot készítettek, s ebbe rakták egymás mellé 22