Török Tibor: Mérföldkő. Harmincöt éve a Vas megyei utakért. (Szombathely, 2002)

Egykori vezetők (Szép István, Szabó Zoltán, Molnár László Aurél)

EGYKORI VEZETŐK - A sok pozitívum mellett mi volt a legnagyobb gond a '70-es, '80-as években? - Nem csak az utak, a hidak sem bírták az egyre nagyobb teherforgalmat, közülük egyre több rongálódott meg. A rossz állapotú hidak fenntartása és kezelése jóval többe került, mint a korszerű, jól karbantartott építményeké, ezért úgy tűnhetett, mintha nem lenne az igazgatóság jó gazdája a hidaknak. Erről ugyan szó sem volt, csak jóval nagyobb pénzre lett volna szükség. Ezért is vágtunk bele egy rendkívül komoly hídprogramba, amelynek hetven százalékát meg is valósítottuk. Kettő azonban kimaradt belőle: Rábahidvégnél előkészítettük az új nyomvonalat az új hídnak, és Sárvárnál sem tudtunk új hidat építeni. Külső megerősítéssel azonban sikerült megnövelnünk az élettartamukat és teherbírásukat. - Kézenfekvő a kérdés: hogyan tudtak pénzeket előteremteni a temérdek beruházásra ? - Nagyon sok múlott azon, miként tudjuk meggyőzni feletteseinket arról, hogy szükségesek a fejlesztések. Nos, elődeink annyira jó munkát végeztek, hogy nem maradt kétség a vezetőkben, a tervezett beruházások valóban nélkülözhetetlenek a megye számára, tehát bírtuk a minisztérium bizalmát. Másrészt gondosan ügyeltünk, hogy sohase keletkezzen pénzmaradvány a cégnél, azaz minden egyes fejlesztési pénzt beépítettünk és felhasználtunk. Az útépítő cégek is bíztak bennünk, sokszor hitelben dolgoztak, ugyanis több igazgatóság nem használta fel a keretét. Ilyenkor a minisztérium mindig körbetelefonálta a megyéket, hogy hol van kifizetetlen munka és átcsoportosította a pénzeket. Nos, mi mindig jelentkeztünk, és bizony az így megszerzett 200-300 millió forint akkoriban nem számított kevésnek. - Szóval, már akkor sem ártott némi ügyesség. - Mindig valamilyen gazdaságos megoldáson törtük a fejünket. A fenntartás és üzemeltetés viszonylag sokba került, ezért a cég két saját bányára tett szert, aszfaltkeverő teleppel rendelkezett, önálló gépláncunk is volt. A jó technológia mellett a saját forrásból elkészített anyag számított a legolcsóbbnak, így nemcsak a kátyúzást tudtuk végezni, hanem magunk is készítettünk aszfaltburkolatot. Ez különösen akkor jött jól, amikor már végezhettünk úgymond külső munkákat is például a községi utak építését. Ma talán úgy fogalmaznánk, vállalkozott a cég, természetesen a korabeli keretek között. Mindez hozzájárult ahhoz, hogy új üzemmérnökségeket építhettünk, korszerűsíthettük a géptelepeket, a szociális épületeket, és még gépek vásárlására is futotta. - Külön fejezet a vasi és zalai igazgatóság összevonása, amelynek során a központ maradt Vasban, a munkák pedig „átvándoroltak" a szomszéd megyébe. - Ennél azért árnyaltabb a kép. Diplomatikusan úgy fogalmaznék, hogy Zala akkori politikai és gazdasági vezetése morcosan fogadta, hogy Szombathely lett a központ. A nehézségeket úgy hidaltuk át, hogy tisztességesen fogadtuk a szomszéd megyét, és nagy lehetőségeket biztosítottunk számára. Kétségtelen, hogy nagyobb beruházásokba fogtak annak idején, de végül is az együttműködés nem volt rossz a két megye között. Mindezzel együtt én nyugodt szívvel mentem nyugdíjba, látva, hogy a cég jó irányba halad tovább. 105