Utak Hajdú-Bihar megyében (Debrecen, 1998)

A„tsinálatlan" és „tsinált" utak

«: • = A „tsinálatlan" és „tsinált" utak A népvándorlás évszázadai nyomán átrendeződik Európa népessége. Valahonnan az Urál vidékéről a Kárpátok övezte medencébe vetődik egy finnugor eredetű nép, amely magát magyarnak nevezi. Az Al-Duna mentén délről és az erdélyi hágókon átkelve előbb Erdély völgyeit népesítik be, majd a Dunától keletre eső területeket és végül Pannóniát is birtokba veszik. A honfoglaló Árpád vezér dédunokája, Géza fejedelem erős kézzel lát neki a magyar államszervezet kialakításához. Géza fejedelem munkáját fia, Vajk fejezi be. A maradi vezérek lázadását letörve az országban egyházmegyéket alapít, melyek egyúttal az ország közigazgatási egységei is lesznek. Ezekben fából ácsolt, palánkokkal és földsáncokkal körülvett várakat építtet, élén a várispánokkal. Törvényeket hoz, vámokat és adót vet ki, pénzt veret és kincstárnokot tart. A magyarság Kárpát-medencei megtelepedése után fokozatosan kialakulnak az egyes ispánságok közötti közlekedési útvonalak is, amelyeken megindul valamiféle Járás-kelés". Ilyen volt az a hadi út is, amelyet I. Endre király az 1055-ben kiadott tihanyi apátsági alapítólevélben így említ: „feheruaaru rea meneb hodu utu". Tehát a Fehérvárra menő hadi útról van itt szó, amelyről tudjuk, hogy Fehérvárról indult, a Balatonnál kétfelé ágazva, annak északi és déli partján húzódott, Segesdnél ismét egyesülve vezetett Zágrábig. Hadi jelentősége volt az ugyancsak Fehérvárról Budán át Szolnok és Debrecen felé vezető útnak is, amely innen a Berettyó és a Szamos völgyén át az észak-erdélyi sóbányákhoz vezetett. Az útnak ezt az ágát „só-útként" is ismerték. A középkor hazai útjaira engednek következtetni a keresztes hadak vonulásai is. Az egyik ilyen, az első keresztesek által használt útvonal a Duna mentén húzódott, és az Al-Dunához vezetett. Ez tulajdonképpen nem más, mint az egykori római birodalmi út, mely Carnuntumból indult, és Aquincumon, Mursán át Singidunumig vezetett (Bécs-Buda-Eszék-Nándorfehérvár). Ezt a nyomot követi ma is a budapest-bécsi, valamint a Pécsre vezető 6. sz. főút több szakasza is. A magyar középkor fontos közlekedési vonalai a vízi utak is, többek között a Maros folyó, amelyen a sószállítás folyt a kelet-erdélyi sóvidékrol. A só azután a Tiszán, majd a Dunán át jutott el Budára és Esztergomba, a királyi székhelyre és onnan az ország többi részébe. Ez idő szerint a legjelentősebb és a legbiztonságosabb dunai átkelőhelyek Budán és Péterváradon voltak. A XV sz. végére már kialakul az utaknak az a gerince, amely az országot a külországokkal összekapcsolja. Másrészt ezeket az utakat egy, a tatárjárás eseményeiről beszámoló 1338. május 6-án keltezett írás is már „viam kewzoth dictam "-ként közútiak említ. A mohácsi tragédiát és Buda török általi elfoglalását követően, ez az úgy-ahogy kialakult úthálózat is teljesen megsemmisül. Az utak elviselhetetlenül rossz állapota mellett, a fosztogató törökök, a garázdálkodó hajdúkés szegénylegények, a prédaleső zsoldosok miatt egyenesen életveszélyessé válik az utazás. A királyi országrészeken, valamint Erdélyben valamivel jobb a helyzet. Itt több-kevesebb sikerrel alkalmazzák az utak bővítését, karbantartását, s ígérnek súlyos büntetést a karbantartást elmulasztóknak. Egyes észak-magyarországi és erdélyi városokban már megjelenik az utcákon a kőburkolat, igaz mindössze terméskőből, csak később kockakőből. Ismert, hogy a honfoglaló magyarok a Tiszántúl egészét foglalják el, majd hamarosan kiépül a vidék két királyi erőssége is: Biharvár és Csanádvár. Ekkor a Tiszántúlt Erdéllyel összekötő legfontosabb útvonal a Maros-völgyi sóút és maga a Maros folyó. Jelentős sóút továbbá a Dés környékéről Debrecenen át Szolnokra vezető útvonal. Ennek a Debrecenen át vezető sóútnak a létét igazolja, hogy később királyi parancsok tiltják meg Debrecen városának a királyi privilégiumot jelentő só megvásárlását és újbóli árusítását. Végül a harmadik, már kevésbé jelentős sóút szintén a dési sóbányákból indul és tart Kolozsvárnak, majd a Király-hágón át lép a Tiszántúl sík vidékére. Itt Szeghalom érintésével ér azután Szolnokra. Egyesek szerint a szolnok-debreceni út is egykor „a római eredetű tárgyak egyik kereskedelmi útvonala volt, amely a korabeli Aquincumtól indulva a mai Szolnok táján vezetett Debrecen felé és vitt tovább a dáciai Porolissumba" (kb. a mai Zilah városa). Mások szerint Debrecen benne feküdt abban a fontos sóútvonalban, amely a máramarosi sóbányákból indult, Tiszafüred táján átkelve a Tiszán haladt Aquincum felé. Egy észak-déli útvonal pedig a Mátra és a Bükk faanyagát szállította a déli vidékekre. Ez az út Polgárnál kelt át a tiszai révnél, s talán Debrecenen át vezetett Békésen át az Al-Dunáig. Szorosan Debrecen múltjához kapcsolódik az az útvonal, amely majd később az egyetlen államútja lesz e vidéknek, a Debrecen-fehértemplomi út. Ennek egy szakasza vezetett Debrecenből Derecskén át Péterszeg és Gáborján falubirtokokig. Ezt az útszakaszt egy 1347. évi okmány „Rophoin-utá"-mk 9