Utak Hajdú-Bihar megyében (Debrecen, 1998)

A„tsinálatlan" és „tsinált" utak

A „TSINALATLAN" ES „TSINALT" UTAK Részlet az 1786. évi biharmegyei szabályzat tervezetéből ségük közmunkájukkal részt venni az utak építésénél és karbantartásánál. A közmunka alapegysége a napszám lesz, amely teljesíthető gyalogosan vagy fogattal. A közlekedési utak jelentős részét kezelő megyei törvényhatóságok önállóan és évente határozzák meg a teljesíthető közmunkát helységenként és annak utankénti felhasználását. Debrecen város a XIX. sz. első évtizedeiben is a hajdani városárok által közrefogottal! terül el. Liszkay Sámuel, városi hites mérnök által készített térkép szerint a város árkán kívül a kertségek terülnek el, azon túl pedig nyugatról a Tóczó vizes, mocsaras „folyása", északról pedig A „Nagyerdő" zífyd le. Debrecen ekkor egyáltalán nem városias megjelenésű. Epületeinek többsége földszintes, nádfedeles, utcáin szinte sehol nincsen szilárd útburkolat. A Piac utcán még áll a mérhetetlen sár ellen emelt „Nagyhíd", amelyet az 1820-as években bontanak el, az elkezdett csatornaépítés miatt. A várost nyáron por, tavasszal és ősszel sártenger borítja. A csaknem az egész várost elpusztító 1811. évi nagy tűzvész után felépül a „Nagytemplom", majd a fazsindelyes kollégium helyén az új kollégium épülete is elkészül. Az 1840-es évektől kezdve téglaburkolatok, majd makadámok készülnek az addig utcaburkolatként általánosan használt faburkolat helyén. Fényes Elek 1850-ben így ír a városról: „Utczái hosszúak és szélesek s nagyrészt egyenesek is, de kővel nincsenek kirakva". Tegyük hozzá, Debrecen ekkor már Pest után az ország második legnépesebb és leggazdagabb városa. Mégis „házait fajárdák szegélyezik, amelyek hidak módjára, itt-ott, az utcakereszteződéseknélaz úttesten is átvezetnek' írja az 1834ben itt járt francia tudósító. Az Alföld még ekkor is - több, mint egy évszázaddal a törökök kiűzése után - szinte teljesen lakatlan. Az országon ekkortájt átutazók leírása szerint ez az ország legsivárabb, legelhagyottabb vidéke. Itt az utas „sivatagközepén érzi magát, ahol nem találni semmiféle állandó jellegű utat (...) s a szív összeszorul a végtelenség közepette". Batthyány Vince az 1805ben tett tiszántúli utazásáról így ír: „Újváros körül ugyan még van is szántóföld, de tovább (nyugatra) csak előremenő pusztaságok (vannak, ahol) a szekér kerekei hol a megdőlt füveken simulnak el, hol pedig a sárban süllyednek". 15