Hidak Csongrád megyében (Szeged, 2003)

A megye adottságai

A MEGYE ÚTHÁLÓZATÁNAK RÖVID TÖRTÉNETE Bizonyítékok vannak ellenben arra, hogy Csong­rád megye területén át veze­tett a kelet-nyugati [1] ke­reskedelemnek egyik fontos útvonala, mégpedig az, ame­lyik a Maros völgyén át érte el a megye határát, majd ketté ágazva egyfelől Szen­tes táján átkelve a Tiszán, Csongrád, Kecskemét, Nagy­kőrös, Cegléd érintésével Bu­da felé tartott, másfelől Sze­gednél kelt át a Tiszán és Kis­kunhalas, Kalocsa, Paks, Szé­kesfehérvár érintésével Bécs irányában haladt tovább. Ez lehetett Csongrád megyé­ben az első állandó útvonal. A Balkán félsziget felől az Alföldön át észak felé irányuló ókori keres­kedelmi útvonalak nem érintették a megye területét. Az Árpád-kori úthálózat eléggé is­mert, meghatározó jelentőségű volt évszáza­dokon keresztül [1]. A középkorban Csongrád megye területe és népessége osztozott az ország sorsában. Területének nagy részét, a Tiszától keletre mocsarak, zsombékosok, nádasok, a Tiszától nyugatra szélfutta homokbuckák foglalták el. A megye területe a hódítók, megszállók számára nem nyújtott számottevő előnyöket. A ritkán lakott települések ennél fogva ke­vésbé voltak kitéve zaklatásnak és rombo­lásnak. A népesség vagy elmenekült, vagy behúzódott a vízivilág védelme alá. Azok a közlekedővonalak, amelyek az ókorban ki­fejlődtek, kiegészültek a mocsarakból itt-ott kiemelkedő, ember által birtokba vett vi­szonylag száraz területen létesült települé­sek közötti közlekedővonalakkal. A 14-15. században a Tisza-menti és a Duna-Tisza-közi települések, legalább is azoknak egy része már többé-kevésbé állan­dósult. Az egymás közötti közlekedés igénye is számbavehető szintre emelkedett. Kielégí­tésére a gyaloglás és a lóháton közlekedés mellett a vízjárta területeken leginkább a A MEGYE ADOTTSÁGAI Makó környékén is a víz volt az úr (1784.) (Hadtörténeti Intézet és Múzeum) csónak, vagy a tutaj felelt meg. A közlekedés lehetőségei nagy mértékben függtek az év­szaktól és azon belül az időjárástól. Viszony­lag egyszerűen lehetett közlekedni télen, amikor a talaj átfagyott és megvédte az utast a mocsárban való elsüllyedéstől. Azonban a tavaszi olvadás után, különösen akkor, ha az erekben és a tavakban megemelkedett a víz­állás, csónakot kellett igénybe venni, ha nem lehetett a vizes területen átgázolni [3]. Ab­ban a minden évben visszatérő időszakban, amikor a téli fagy tavasszal kezd kiengedni és megkezdődik a vízborítás terjedése, a zsom­békok között kerekes járművel nem lehetett közlekedni, mert a szekér vagy kordé el­süllyedt és elakadt, vízijárművel sem, mert megfeneklett. Az emberi lelemény erre olyan járművet teremtett, mely ha nehezen is, de lehetővé tette a közlekedést. Ez a jármű a sárhajó volt. Lapos fenekű, széles, csónakot képzeljünk magunk elé, melyet lóval vagy ökörrel lehet vontatni. A vontató állat utat talál a zsom­békoson, a sárhajó pedig elcsúszik rajta, mint a szán a havon. A sárhajó vontatása Györffy István szavait idézve „lódöglesztő" eljárás volt [3], ezért erre inkább ökröt fogtak be s ahol volt, ott bivalyt. Igaznak és mértékadónak kell elfogadni Branyevszkij 16

Next

/
Thumbnails
Contents