Hidak Csongrád megyében (Szeged, 2003)
A megye adottságai
A MEGYE ÚTHÁLÓZATÁNAK RÖVID TÖRTÉNETE Bizonyítékok vannak ellenben arra, hogy Csongrád megye területén át vezetett a kelet-nyugati [1] kereskedelemnek egyik fontos útvonala, mégpedig az, amelyik a Maros völgyén át érte el a megye határát, majd ketté ágazva egyfelől Szentes táján átkelve a Tiszán, Csongrád, Kecskemét, Nagykőrös, Cegléd érintésével Buda felé tartott, másfelől Szegednél kelt át a Tiszán és Kiskunhalas, Kalocsa, Paks, Székesfehérvár érintésével Bécs irányában haladt tovább. Ez lehetett Csongrád megyében az első állandó útvonal. A Balkán félsziget felől az Alföldön át észak felé irányuló ókori kereskedelmi útvonalak nem érintették a megye területét. Az Árpád-kori úthálózat eléggé ismert, meghatározó jelentőségű volt évszázadokon keresztül [1]. A középkorban Csongrád megye területe és népessége osztozott az ország sorsában. Területének nagy részét, a Tiszától keletre mocsarak, zsombékosok, nádasok, a Tiszától nyugatra szélfutta homokbuckák foglalták el. A megye területe a hódítók, megszállók számára nem nyújtott számottevő előnyöket. A ritkán lakott települések ennél fogva kevésbé voltak kitéve zaklatásnak és rombolásnak. A népesség vagy elmenekült, vagy behúzódott a vízivilág védelme alá. Azok a közlekedővonalak, amelyek az ókorban kifejlődtek, kiegészültek a mocsarakból itt-ott kiemelkedő, ember által birtokba vett viszonylag száraz területen létesült települések közötti közlekedővonalakkal. A 14-15. században a Tisza-menti és a Duna-Tisza-közi települések, legalább is azoknak egy része már többé-kevésbé állandósult. Az egymás közötti közlekedés igénye is számbavehető szintre emelkedett. Kielégítésére a gyaloglás és a lóháton közlekedés mellett a vízjárta területeken leginkább a A MEGYE ADOTTSÁGAI Makó környékén is a víz volt az úr (1784.) (Hadtörténeti Intézet és Múzeum) csónak, vagy a tutaj felelt meg. A közlekedés lehetőségei nagy mértékben függtek az évszaktól és azon belül az időjárástól. Viszonylag egyszerűen lehetett közlekedni télen, amikor a talaj átfagyott és megvédte az utast a mocsárban való elsüllyedéstől. Azonban a tavaszi olvadás után, különösen akkor, ha az erekben és a tavakban megemelkedett a vízállás, csónakot kellett igénybe venni, ha nem lehetett a vizes területen átgázolni [3]. Abban a minden évben visszatérő időszakban, amikor a téli fagy tavasszal kezd kiengedni és megkezdődik a vízborítás terjedése, a zsombékok között kerekes járművel nem lehetett közlekedni, mert a szekér vagy kordé elsüllyedt és elakadt, vízijárművel sem, mert megfeneklett. Az emberi lelemény erre olyan járművet teremtett, mely ha nehezen is, de lehetővé tette a közlekedést. Ez a jármű a sárhajó volt. Lapos fenekű, széles, csónakot képzeljünk magunk elé, melyet lóval vagy ökörrel lehet vontatni. A vontató állat utat talál a zsombékoson, a sárhajó pedig elcsúszik rajta, mint a szán a havon. A sárhajó vontatása Györffy István szavait idézve „lódöglesztő" eljárás volt [3], ezért erre inkább ökröt fogtak be s ahol volt, ott bivalyt. Igaznak és mértékadónak kell elfogadni Branyevszkij 16