Páll Gábor: A Budapesti Duna-hidak története (Lánchíd füzetek 6., 2007)

II. FEJEZET: A BUDAPESTI DUNA-HIDAK KÍÉPÜLÉSE

II. FEJEZET 1. A Széchenyi Lánchíd Végül is azonban Széchenyi nem hátrált meg az újabb támadásokkal szemben. Sürgetésére Pest megye állást foglal Nógrád tiltakozása ellen, majd később, 1839. március 21-én ismét sorompóba lép az új híd ügye mellett és felhívja a többi törvényhatóságokat, hogy a királytól a szerződés jóváhagyását kérjék, amely Sinával lesz megkötendő. Közben, 1938. szeptember 2-án az országos Küldöttség is megtárgyalta a beérkezett ajánlatokat. A hozott határozatban kimondták, hogy a küldöttség „... kénteleníttetve látja magát, hogy a nevezett Hoffmann és Maderspach társaknak ... terveit ez úttal elmellőzze". A küldöttség ezen - igen helyes - határozata az utolsó akadályt is elhárította az új híd megvalósulásának útjából. Hoffmann és Maderspach ajánlata a tervezők akaratán kívül vált eszközzé az új híd ellenségeinek oldalán. A terv, amely egyébként túlságosan merész, és éppen ezért valószínűleg megvalósíthatatlan elgondolás volt, nem annyira műszaki tökéletességével nyerte meg a hídellenes tábor tetszését, hanem egyszerűen azzal, hogy újabb alkalmat szolgáltatott az akadékoskódoknak az ügy gáncsolására. Eredményt azonban nem tudtak most sem elérni, mert egyrészről a törvény kifejezetten részvénytársaság útján kívánta az építést lefolytatni, ami ellentétben állott az újonnan javasolt nemzeti kölcsönnel; másrészt Maderspach tervezete nem volt komoly versenytársa a nagy tapasztalattal rendelkező Clark elgondolásának. Említettük már, hogy Maderspachék csak kisebb nyílások felett építették meg sajátos rendszerű ívhídjaikat (amelyek tulajdonképpen a vonórudas ívhidak egy kezdetlegesebb formáját: a vonóláncos ívet képviselték). Abban az időben öntöttvas hidak között a legnagyobb az öregebb Rennie által épített londoni Southwark-híd volt, 73 m nyílással. Ezzel szemben Hoffmannék közel 114 m nyílású öntöttvas ívet javasoltak. Még az ifjabb Rennie sem mert ilyen nagy nyílású tervet készíteni, pedig ívhidak építésében kétségtelenül elismert szakértő volt; az ő pesti híd-tervei közt szereplő öntöttvas ívhíd 5 nyílású lett volna, legnagyobb nyílása pedig csak 79,0 m-re volt tervezve. Ha a Lánchíd építésekor később felmerült alapozási nehézségekre gondolunk, nyugodtan állíthatjuk, hogy azokkal Maderspachék a maguk gyér tapasztalataival nem tudtak volna megbirkózni. De még ha fel is lehetett volna hídjukat építeni, az 20-30 év múlva már nem állott volna. Hiszen mire a Lánchíd felépült - 1849-ben - az öntöttvas uralma a hídépítészetben már véget ért. 35