A Kiskőrösi Közúti Szakgyűjtemény Évkönyve 1987-1993. (1995)

Tóth László: Az országos úthálózat fejlődése

Az útfenntartók jelentős haladást értek el a hígított bitumenes portalanítás kiterjedt alkalmazásával. Megteremtették a technológiához szükséges feltételeket. Bitumentárolókat építettek a vasútállomások mellett, amelybe vagonokból fejtették le a bitument., A tárolóból motoros csavarszivattyúval emelték ki a gőzkazánnal felmelegített bitument a bitumenszórókba és üstökbe. A HB-0, HB-1, HB-2 jelzésű hígított bitumenek különböző viszkozitásúak voltak, amelyek közül a 0 és 1 jelűt az első portalanításhoz, az 1 és 2 jelűt pedig a további felületi bevonáshoz használták. A tárgyalt időszakban (1960—1970 között) a HB-2 jelűből fogyott a legtöbb. A portalanítási művelethez még porfúvót, gépi seprőt, bitumenszórót és zúzalékszállítót (később terítőt) használtak. A leterített anyag betömörítését leginkább a forgalomban résztvevő járművek — később úthengerek (gumikerekű) végezték (3,4 és 5. ábra). A felületi bevonás teljesen „új" technológiának számított, s megváltozott az egész útfenntartási rendszer. Korábban a szakaszos útörök önállóan gondoskodtak a rájuk bízott útszakasz munkáiról. A felületi bevonás, valamint más technológiák bevezetésével gépkezelőkre, gépkocsivezetőkre volt szükség. A legtöbb helyen az útőri gárda legügyesebbjeiből, a fiatalokból képeztek ki gépészeket. A vizes makadámpálya megszűnésével a továbbiakban csak csoportosan végezhető munkafajták maradtak a burkolatokon. így alakultak ki először a kisbrigádok kisgépekkel (Fürge, M 6, Agrosztoj kerti traktor — adapterekkel). Az 5-6 fős brigádok a lakóhely­környéki kisebb úthálózatot gondozták — rendszerint a régi, egyéni szakaszaikat (6. és 7. ábra). 3. ábra—Hengerlést munka az 523. számú úton 1961-ben 14

Next

/
Thumbnails
Contents