Tóth László: Magyarország közútjainak története (Budapest, 1995)

Útügyeink a két világháború között (1919–1945)

A bazalt faragottkő anyagnak legnagyobb részét a fővárosi és az állami közutak építéséhez, valamint fenntartásához, míg az andezitbányák faragottkő anyagát a vidéki városok és községek használták fel. Ebben az időben a magánbányák átlagos zúzottkő árai: 101 bazalt zúzottkő 57,00 P 101 andezit zúzottkő 51,80 P 10 t zúzott mészkő 42,00 P Ezzel szemben a hosszúhetényi, nagybátonyi és tarcali állami kőbányákban 10 tonna zúzottkő előállítási ára átlagosan 36,04 P volt. Az ország kőszükségletének kielégítése és a rendszeres kőtermelés érdekében a Kereskedelemügyi Minisztérium elkészítette a meglevő és könnyen feltárható kőbányák jegyzékét és az összes kőbánya anyagaiból mintagyűjteményt állított össze. Minden vármegyéről olyan 1:200 000 méretarányú térképet adott ki, amelyen az úthálózaton kívül a vármegye területén levő összes kőbánya és kőlelőhely is fel volt tüntetve. Az 1923/24—1927/28. költségvetési évek közötti időszakban az államépítészeti hivatalok megfelelő elhelyezése céljából Balassagyarmaton, Esztergomban, Győrött, Makón, Pécsett, Sátoraljaújhelyen és Szekszárdon székházat építettek, Zalaegerszegen székház céljára egy emeletes bérházat vásároltak. A székházakra a „Hasznos" beruházási hitelből 873 377 pengőt fordítottak. A székházak céljára a városok vagy vármegyék igen méltányos áron, nagyobb részben azonban teljesen ingyen bocsátottak telket rendelkezésre. A székházak építése az államépítészeti hivatalok megfelelő elhelyezését tette lehetővé. Az állam részére gazdaságos tőkebefektetés is volt, mert a hivatali helyiségek után addig fizetett bérek tőkésített összege és kamata jóval meghaladta a székházak építési költségének kamatterheit. Az első világháború nemcsak az állami közutak hálózatának, hanem a főváros úthálózatának fejlődését is meggátolta. 1914-től 1924-ig alig történt valami. Nemcsak az úthálózat nem fejlődött, hanem a fenntartási munkák elhanyagolása folytán erősen le is romlott. A háború után az 1923. évben a főváros a munkák szakszerűbb kivitelének biztosítása és a rendelkezésre álló gépi felszerelés gazdaságosabb kihasználása érdekében kátrányozó és bitumenezó telepet létesített. Ez a tevékenység különösen az aszfalt-útépítés fejlesztése terén bírt nagy jelentőséggel. 1925 jelenti a háború után megindult fejlődés kezdetét, amennyiben az addig nem épített új rendszerű burkolatok építését kezdték meg. 1926-ban topeka burkolatot épített a fővárosi kátrányozó és bitumenezó telep az Albertirsai úton, a Magyar Asphalt Rt. pedig 1927-ben a Kálmán utcában, ugyanakkor a X. kerület Állomás utcában bitumac burkolat készült. AVI. kerület Szent László úton épült a fővárosban 1928-ban az első betonburkolat (100, és 101. képek). 1926-ban kezdte el a főváros a nagy forgalmú utakon épített kőburkolatoknak 6 cm mélyen kátrányos, illetve bitumenes anyagokkal való kiöntését. Az első kísérletekkel kedvezőtlen eredményeket értek el, mert a lágy anyag a hézagokba lefolyt, a kemény anyag pedig ki töredezett. 1934-ben a kátrányozó és bitumenezó telepet az anyagvizsgáló intézettel Budapest Székesfőváros Útügyi Intézete néven összevonták. Ez helyes intézkedés volt, mert a kivitelezés és az azzal szorosan összefüggő anyagvizsgálat szorosabb kapcsolatba került. 93