Tóth László: Magyarország közútjainak története (Budapest, 1995)

Útügyeink a két világháború között (1919–1945)

1919—1924-ig a vármegyék állandó burkolatokat még nem építettek, mert erre a költségesebb munkára a fedezetet nem tudták előteremteni. Kőburkolatot ebben az időszakban csak egyes nagyobb vámbevétellel rendelkező városok vámtárgyat képező átkelési szakaszain létesítettek. A háború után évről évre élénkebben jelentkezett több, tűrhetetlenül rosszul elhelyezett államépítészeti hivatal problémája, ami csak hivatali székházak építésével volt megoldható. így indult meg 1923-ban Pécsett az első államépítészeti hivatali székház építése. A hivatalok elhelyezkedése igazodott a megcsonkított és összevont (akkori szóhasználattal: közigazgatásilag egyelőre egyesített [k. e. e.]) vármegyék központjaihoz. A közúti ügyek vezetői az 1923. évben készítették el a kérdéseket összefoglaló új törvénytervezetet, amely lényeges és radikális újításokat tartalmazott. A tervezet azon az alapelven épült fel, hogy 25 év alatt az ország minden községe kiépített úttal legyen az úthálózatba bekapcsolva. A törvénytervezet főbb intézkedései a következők voltak: Az 1890. I. tc-ben megállapított hatféle útkategória helyett a közúti igazgatás egyszerűsítése érdekében csak két útosztály, éspedig: az állami és községi utak osztályát tervezte. A fontosabb törvényhatósági és községi közlekedési (vicinális) közutakat az állami közutak hálózatába kívánta felvenni, míg a kisebb közforgalmi jelentőséggel bíró utakat a községi utak hálózatába tervezte sorolni. A tervezet szerint a törvényhatósági joggal felruházott városok törvényhatósági útjai a város községi úthálózatába voltak sorolandók. Minthogy a tervezet szerint mind az állami, mind a községi közutak közé közforgalmi szempontból különböző jelentőségű utak tartoztak volna, a javaslat módot nyújtott az utaknak forgalmi szempontok szerinti osztályozására. Eszerint I., II. és III. osztályú állami és ugyanígy I., II. és III. osztályú községi utak lettek volna. A törvényjavaslat a községi utak építését, fenntartását és igazgatását a városok és községek feladatává tette azzal, hogy amennyiben a község műszaki személyzetről nem gondoskodik, akkor a községi utak műszaki szolgálatának ellátását az államépítészeti hivatalra kell bízni. Minthogy a vázolt törvénytervezet egyrészt az adózó közönségre újabb megterhelést jelentett volna, másrészt a vármegyék a törvénytervezetben autonóm joguk csorbítását látták, a tervezetnek a vármegyék részéről nagy ellenzéke volt, s ezért nem nyújtották be az Országgyűléshez. Magyarország közútjain a harmadik forgalomszámlálást 1927—28-ig tartották (91. kép). A forgalomszámlálást három, éspedig őszi, tavaszi és nyári periódusban végezték. Az őszi számlálás 1927. szeptember hó 20. napjától október hó 17. napjáig 28 napon át, a tavaszi és nyári számlálás pedig 1928. április hó 12. napjától április hó 24. napjáig, illetve augusztus hó 2. napjától augusztus hó 14. napjáig terjedő időben 7-7 napon át tartott, és mind a nappali, mind az éjjeli forgalom felvételére kiterjedt. A számlálás tartama összesen 42 nap volt. A számlálás 3815 km hosszú közúton történt. A számlálóhelyek száma az állami közutakon 848, a törvényhatóságok kezelése alatt álló közutakon pedig 2435, összesen 3283 volt, vagyis az állami közutakon egy-egy számlálóhely körzetébe átlag 4,5 km, a törvényhatósági közutakon pedig 4,96 km hosszú útszakasz esett. A háború utáni első években nemcsak közutat, hanem hidat is keveset építettek. A hídépítési tevékenység elsősorban csak az 1919-ben felrobbantott szolnoki, tokaji, vásárosnaményi és záhonyi közúti, valamint a vasúti forgalomra is épített csongrádi és tiszafüredi közös közúti-vasúti hidak helyreállítására szorítkozott. Ezeket a hidakat az 1920—1922. években állították helyre. A felrobbantott hidak helyreállítása aránylag kevés költséget igényelt, mert a felrobbantott részek anyagát a lehetőségig felhasználták. 83