Tóth László: Magyarország közútjainak története (Budapest, 1995)

Útügyeink a két világháború között (1919–1945)

Utügyeink a két világháború között (1919—1945) A trianoni békediktátum pótolhatatlan veszteségeket okozott a magyar közlekedésben, amit nem lehetett csupán a vonalhosszak csökkenésével mérni. A szakszerűtlenül megvont határok a közlekedési kapcsolatokat ésszerűtlenül vagdalták szét, ami a mai napig gondokat okoz a szervezőknek. • 1918-ban országunkban 74 771 km közút volt — 70 százalékban kiépítve (az államépítészeti hivatalok kezelésébe); • 1922-ben — Trianon után — 26 800 km közút maradt — 60 százalékos kiépítettséggel. Elveszett a kőbányák zöme, s a derna—tatarosi „aszfaltbánya" is. Szakemberek, gépek, berendezések, üzemanyagnyerő-helyek maradtak a határon kívül. Az első világháború ideje alatt a mai Magyarország területén elsősorban nem a harcok okoztak kárt (kivéve a románok hídrombolásait), hanem az utak, a vasutak fokozott igénybevétele, s a fenntartási munkák elmaradása. A zömmel makadámrendszerű úthálózat évente 40—60 m fenntartási kőanyagot kívánt kilométerenként. A háború idején csak 3—10 m jutott az utakra, ami még a javításokra sem volt elég. Ebben az időben, Trianon után alig több, mint 1000 km pormentes burkolat volt az országutainkon. Az Osztrák—Magyar Monarchia felbomlása után Magyarországnak teljesen új gondolkodást kellett megvalósítania és új gazdálkodási rendet kellett teremtenie. Ebben a munkában az útügyi irányítás élen járt. A szakma korábbi nagy egyéniségei kihaltak, de új generáció nőtt fel, amely megvalósította a modern út- és hídépítést E munkához nyújtottak segítséget a közgazdászok, a pénzügyi szakemberek és a törvényhozás. Már 1920-ban — a szükségmunkák keretében — kisebb mértékben megindult az útépítés. Mintegy 100 km hosszú földmunka és 15 km kőpálya készült el. Erre az időszakra esik a közúti törvénynek (1990. I. te.) az 1920. XXVII. te. 3. §-sal történt novelláris módosítása, ami a következő évtizedekre a törvényhatósági és községi közlekedési utak építésére és fenntartására az eddiginél nagyobb lehetőséget biztosított. Az 1920. XXVII. te. 3. §-a kimondotta, hogy az útadó-százalékot a szükséglet arányában kell kivetni, tehát annak mértékét nem korlátozta, a szegény néposztályt sújtó útadó-minimumot és az egyenes adót nem fizetők útadóját eltörölte. A törvénynek további lényeges intézkedése volt, hogy mind az útadónak, mind a községi közmunkajövedelemnek felhasználását a törvényhatósági közutakra is lehetővé tette azzal a rendelkezésével, hogy az útadó és közmunka-jövedelmek felhasználásánál — az állami közutakat kizárva — a közutak forgalmi fontossága, s nem azok jellege az irányadó. A törvény a közmunkából várható jövedelem felosztását és felhasználását az érdekelt törvényhatóságok meghallgatásával a kereskedelemügyi miniszterre ruházta. Ennek a felhatalmazásnak alapján a közmunkaváltság 80—90 százalékát vették igénybe a vármegyei útalapok javára és csak a fennmaradó részt kapták a községek a községi közdűlő utak fenntartására. A vicinális közutak műszaki követelményeknek megfelelő építéséről és fenntartásáról a novella végrehajtási utasítása gondoskodott, amennyiben a vármegyéket kötelezte a vicinális közutaknak a törvényhatóság kezelésébe vételére. 81