Tóth László: Magyarország közútjainak története (Budapest, 1995)

Útügyeink a két világháború között (1919–1945)

1938-ban a közúti feladatok megnövekedtek, amennyiben ez év őszén a Felvidék egy részének, 1939 tavaszán Kárpátaljának, 1940-ben Erdély egy részének és 1941-ben Bács-Bodrog vármegye déli, Baranya vármegye délkeleti és Zala vármegye délnyugati részének idecsatolása az ország úthálózatát számottevő mértékben megnövelte (119. kép). Az egyes visszacsatolt területekről röviden a következőket lehet felemlíteni: A felvidéki területen a főközlekedési közutak általában jó állapotban voltak, a portalan burkolattal ellátott útpályákat a műszaki követelményeknek megfelelően építették meg, csak egyes helyeken, a betonburkolatok felületének hullámossága szempontjából merült fel észrevétel, a bekötőutak általában rosszabb állapotban voltak, mint a magyarországi bekötőutak. A kárpátaljai területen — bár szintén csehszlovák igazgatás alatt állott — a közutak a felvidéki területekhez viszonyítva mégis sokkal rosszabb állapotban voltak. Az erdélyi terület úthálózata a teljes elhanyagoltság képét mutatta. Még a főközlekedési közutak is annyira rossz állapotban voltak, hogy azokon gépkocsival 20-30 km/óra sebességnél nagyobb sebességgel alig lehetett közlekedni. Egyes utakon a kereken 20 év alatt — a lakosság állítása szerint — úgyszólván semmi fenntartási munkát nem végeztek. Útépítési vonatkozásban pedig az 1919—1940. évek között eltelt időszakban a nagyvárad— királyhágó—kolozsvári útszakasz átépítésétől és néhány megkezdett, de félbehagyott városi átkelési szakasz állandó burkolattal való ellátásától eltekintve, alig történt valami (120. a., b. és c. képek). 120. kfp — Útépítés a Királylin^ón 191 l-ben a) emléktábla, b) hídépítés. 112