Új Hevesi Napló, 12. évfolyam, 1-6. szám (2002)
2002 / 1. szám - KÖZÉLET - Abkarovits Endre: Erdélyi mozaik II
mindig közlekednek. A vezető sohase lazíthat, soha nem tudhatja, mikor szalad át egy gyalogos vagy állat az úttesten, mikor fut bele egy gödörbe autójával, mikor ér utol egy kivilágítatlan lovaskocsit. Ráadásul ott a gyalogosok, mivel az átkelőknél nekik van előnyük (elvileg nálunk is), nem is igyekeznek meggyőződni arról, hogy a vezetők észlelik-e őket, akár zebrán, akár máshol mennek át, tekintetüket szigorúan előre szegezve vágnak neki az úttestnek, bízva igazukban és az autós fékjében. No de, a bevezetőben azt ígértem, hogy kedvet szeretnék csinálni erdélyi utazgatásokhoz, s az eddig elmondottak talán nem egészen ebbe az irányba hatottak! A fentiekkel mindössze azt akartam mondani, hogy Romániában nem lehet száguldozni (illetve lehet, de van is belőle sok baleset), nem lehet 600 kilométert betervezni egy napra, ha látni is akarunk valamit. A vezetés sokkal fárasztóbb, mint Magyarországon, sokkal nagyobb koncentrálást kíván, ezért ezt eleve be kell kalkulálnunk. Ami az utak minőségét illeti, amíg országos főútvonalon haladunk, addig nincs nagyobb baj, egy részük meglepően jó karban van. Igaz, egyfolytában javítják őket. Mikor egy ilyen szakaszon látjuk mekkora rekonstrukció folyik, azt hisszük, jövőre itt már csodás út lesz. Aztán a következő évben kezdődik minden elölről, mert a rossz technológiával megépített utak a tél után már megint úgy néznek ki, mint előtte. Most éppen a Kolozsvár előtti részen áll a munka már hosszú ideje, mert a silány minőséggel dolgozó hazai vállalkozótól el kellett venni a megrendelést, az új meg még nem tudta elkezdeni. Az igazi problémát azonban a mellékutak jelentik, mert azok kétesélyesek: vagy járhatók, vagy nem. S erre vonatkozóan sokszor se a térképek, se a környékbeliek nem tudnak hasznos információval szolgálni. Eleinte nem értettem, hogy ha megkérdeztem egy falusit, hogy „Mondja már, bátyám, jó út vezet a szomszéd faluba?”, miért néz rám úgy, mintha a relativitáselméletről kérdeztem volna. Bár, ha jobban belegondolok, tényleg egy kicsit arról kérdeztem, mert attól függ, kinek mi a jó. Neki szekérrel jó, de ki tudja, hogy ennek a finnyás magyarországinak a puccos dácsiájával milyen lehet. De ez csak az egyik ok. Romániában nem működik a belföldi turizmus, s még az autóval rendelkező helyiek se nagyon mennek csak úgy el, egy órányira eső természeti szépséget vagy műemléket megnézni passzióból. Az általános szegénységben örülnek, ha munkahelyükre elérnek matuzsálem korú autóikkal. (Tizenkét éves dácsiámmal úgy érzem magam ott, mintha most hajtottam volna ki az autószalonból!) A harmadik ok, amiért nehéz eldönteni egy útról, hogy jó-e vagy rossz, az az, hogy a minőség néha ötven-száz méterenként változik. Az ember szép nyugodtan hajt egy látszólag egész tűrhető úton, aztán hirtelen, minden látható ok nélkül véget ér az aszfalt, gödrök sokasága következik, majd egy idő után ugyanúgy, minden logikus ok nélkül, folytatódik a jó út. Az ember nem tud másra gondolni, csak arra, hogy az állatbarát útépítők nem akarták megzavarni a dagonyázó bivalycsordát, inkább odébb folytatták az útépítést. Nem csoda, hogy ilyenkor a térképek készítői bajban lehetnek, hogy vajon milyen színnel kellene jelölni az utat. 86 XII. évfolyam 1. szám—2002. január A kökösi templom kazettái (a szerző felvétele)
