Új Hevesi Napló, 12. évfolyam, 1-6. szám (2002)
2002 / 1. szám - KÖZÉLET - Wass Albert: A kivénült harcos leteszi a fegyvert
KOZEiltB'T fyChiái Qy^)//j<;rt QÁ /cMjánii/t Aawcoá /eleátú a fe^yv&yl Ha annak idején, 1951 elején elfogadom Havas Emil ajánlatát, hogy írjak, ahogy „ŐK” kívánják, és ŐK ezzel szemben garantálják, hogy minden könyvemből bestsellert csinálnak, akkor ma minden bizonnyal jómódú, befutott író lennék. De nem fogadtam el. Erre a Reader’s Digest kolozsvári származású társszerkesztője ugyancsak fölbosszankodott ott a New York-i szálloda szobájában, ahol skót-amerikai feleségemmel megszálltunk, és azzal fenyegetett meg, hogy ha kitartok konokságom mellett, Amerikában egyetlen írásom nem jelenik majd meg soha. Amerikai születésű feleségem ezen nagyot nevetett, mire derék vendégünk kivörösödött ábrázattal rikoltott Elizabeth arcába:- Márpedig, asszonyom, akár elhiszi, akár nem, de nincs olyan amerikai kiadó, amelyik hozzá merne nyúlni férje írásához, bármit írjon is, ha azt a mi beleegyezésünk nélkül írja! Mert - tette hozzá, és nagy, csontos markát kinyújtotta maga elé - itt tartjuk a kezünkben az amerikai kiadóvállalatokat, filmvállalatokat, újságokat, folyóiratokat, mindent! Amerika népe azt olvas, amit mi akarjuk, hogy olvasson, azt hall, amit mi akarjuk, hogy halljon, és azt lát, amit mi akarjuk, hogy lásson! Drága jó Elizabeth ettől aztán szintén nekiveresedett és alaposan kioktatta Havas Emilt az amerikai szabadság alapelveire, mire látogatónk sarkon fordult és becsapta maga mögött az ajtót. Az igazság kedvéért be kell ismernem, hogy Havas Emilnek igaza volt. Erre rájöttünk az első két év során. Bocsássanak meg fiaim, leányaim, unokáim és dédunokáim, ha úgy érzik, hogy hibásan választottam, mert jómód helyett a szegénység ösvényére tértem gazdag Amerika földjén, ahol minden bevándorló, ha csak egy szikra életrevalóság van benne, meggazdagszik, mint bolha az eben. Ami engem illet, én sohasem bántam meg a választásomat. Szegényesen bár, de tiszta lelkiismerettel lépek majd az Úr elé, mikor ideje jön. Megtettem, ami tőlem tellett, s amiről úgy éreztem, hogy egyedül méltó egy menekült erdélyi magyar íróhoz. Hogy célomat nem értem el, annak nem én vagyok az oka. Erről lesz itt szó, életrajzomnak ebben a rövidre sürített fejezetében. Drága jó feleségem segítségével egyetemi tanár lettem, bár sohasem hittem volna, hogy valaha is tanárkodásra adom a fejem. De amint mondtam már, Havas Emilnek igaza volt. Tudta, miről beszélt. Se elbeszéléseim, se regényeim nem kellettek az amerikai kiadóknak, meg is mondták őszintén:- Maga feketelistán van, uram, maga fasiszta! így aztán vakon ugrottam bele a tanárságba, hogy megélhetésem legyen és maradjon időm az írásra is. Kényelmes foglalkozásnak ígérkezett, és az is volt. Azonban nem ez a fontos. Hamarosan kiderült, hogy maga az Úristen rendelt ebbe az állásba, mert itt döbbentem csak rá, hogy nekünk, szerencsétlen magyaroknak mi volt az átkunk. Mi hozta reánk a trianoni csapást, s mindazt, ami utána következett. Szemnyitogatásom azzal kezdődött, hogy amikor tanár-társaim megkérdezték mindjárt az első napokban, hogy honnan a csudából fútt oda a szél, s én becsületesen megmondtam, hogy Erdélyből, úgy bámultak rám, mintha azt feleltem volna, hogy valahonnan Bergengóciából. Míg aztán az irodalom tudós professzora fejére ütött és elrikkantotta magát: 76 XII. évfolyam 1. szám—2002. január
