Új Hevesi Napló, 12. évfolyam, 1-6. szám (2002)
2002 / 1. szám - ÉLET ÉS TUDOMÁNY - Alabán Ferenc: Vizualitás az irodalomban
* * * Művészetpszichológusok bebizonyították, hogy a percepció (érzékelés, észlelés) folyamatában a látás az ember legtökéletesebb érzékszerve, s a külvilágból kapott információk többségét a szem közvetíti az agynak. (Állítólag a látás körülbelül százszor effektívebb információközvetítő, mint a hallás), „...az elektronikus irodalom ma már azért nem nyelvközpontú, mert a lét, a gondolkodás sem nyelvközpontú” - állapítja meg összefoglalóan Nagy Pál a vizuális gondolkodásról való egyik elmélkedése során. A vizuális percepció kutatói még tovább mennek, és véleményük szerint a gondolkodás teljes egészében az észlelésen, elsősorban a képi észlelésen alapul. Elsőrendű médiumaként éppen ezért nem a nyelvet tartják, hanem a vizuális élményt, ily módon a nyelv csupán segédeszköze a vizuális gondolkodásnak, de nem feltétlenül szükséges tényezője annak. A gondolkodás így tehát túlhalad a beszéden, és a nem nyelvi kódrendszereket is igénybe veszi (már Arisztotelész állítása szerint is „a lélek nem gondolkodik kép nélkül”). A felvázoltak értelmében és következtében jelenünk irodalmában (a magyar irodalomban is), mint művészeti ágban, kétféle új irányzat és törekvés figyelhető meg. Az egyik még nyelvközpontúságon alapszik, a másik pedig már az elektronikus audiovizuális irodalom létrehozója és támogatója. Az előbbi törekvéshez sorolható alkotók a nyelvnek, mint kommunikációs rendszer lehetőségeinek forrásaiból merítenek, és absztrakt, gyakran nyelvjátékokon, újkori nyelvújító megoldásokon alapuló szövegeket hoznak létre, addig a másik irányzathoz tartozók audiovizuális képszövegeket alkotnak, úgy, hogy közben nem mondanak le a nyelvi játékról és az újító jellegű nyelvhasználatról sem. A képszöveget - jellegéből adódóan - a befogadó többszörösen percipiálja, érzékeli és értelmezi (a kép és a szöveg az agy különböző részeiben dolgozódik fel), s a benne levő jelek, az indexszerűségek, a kép és a szöveg, „heterogén halmazokat” alkotnak, melyek egyediségükben eredetiek. Vannak persze olyan avantgárd és neoavantgárd törekvések is, amelyek az említett új irodalmi irányzatok kereszteződésénél/elágazásánál találhatók, s magát az irodalmat más művészeti ágak felől, az adott konkrét művészeti ágat pedig az irodalom felől, s végül minden formát a tudomány felől közelítik meg. A jelzett lehetőségekre valóságos példák állnak rendelkezésre, és a részletesebb vizsgálatok tárgyát képezhetik. * * * Valószínű, hogy a hagyományos, könyvön alapuló irodalom (kultúra) és az új keletű elektronikus irodalom (kultúra) hosszú évtizedekig él és működik majd egymás mellett. A lineáris logikán alapuló tipográfiáról fokozatos az áttérés a számítógépes szövegszerkesztésre, a könyvek kiadása mellett felerősödik és egyre nagyobb teret kap az elektronikus kiadványok szerepe és jelentősége. Az alkotókban fokozatosan tudatosodik, hogy az új médiumokat hogyan lehet a kreativitás szolgálatába állítani, mert végül is ők teremtik meg az új művészeti formákat és irodalmi műfajokat. A Magyar Műhely utóbb megjelent publikációi hiteles áttekintést és körültekintő szakmai értelmezéseket is közreadnak a legújabb irodalmi kísérletekről és a felmutatható eredményekről (Bujdosó Alpár: Vetített irodalom. Esszé, 1993; Petőfi S. János: A jelentés értelmezéséről és vizsgálatáról, 1994 és más kiadványok). Egyes műfajok elhalványulnak, majd meg is szűnhetnek az irodalomban (ilyen például az átfogó szemléletű regény, az álvalóságot kínáló hagyományos polgári színházi darabok stb.), s helyettük újak jönnek létre és kerülnek az érdeklődés középpontjába. Ilyen a képvers, amelyből a hetvenes években Új Hevesi Napló 69
