Új Hevesi Napló, 12. évfolyam, 1-6. szám (2002)
2002 / 6. szám - SZÍNHÁZ, ZENE, TÁNC, FILMMŰVÉSZET - Abkarovits Endre: Egy mai mesehős: Berecz András, A Felvidék magyarországi követe: Agócs Gergely
Én nem félek ettől, mert ha ő később a TV mellett dönt, én rám az tartozott, hogy mit adtam át neki a legtisztább lelkiismerettel. Nekem az egyik legszebb ajándék az életemben, hogy televíziónk nem volt. Ezért ajándékba kaptam a legszebben beszélő embert: az édesanyámat. És édesapámból is jutott, aki igen csöndes, morózus ember volt, s ha lett volna tévénk, még annyit se hallottam volna tőle. O hova való volt és hogy ismerkedtek össze egymással? Ő Sőregen született, Gömör megyében. Ez ma Szlovákia, roppant érdekes vidék, ők csempészni tudtak kitűnően. Nem azért, mert ezt a foglalkozást szerették, hanem mert Trianon elválasztotta őket egykori piacuktól, Salgótarjántól. Éjszaka úgy keltek át az erdőn, hogy nem találkoztak finánccal. Csempész tapasztalatainak volt köszönhető, hogy átjutott az orosz záron, s Szibéria helyett a müncheni amerikai lágerben kötött ki. Ő volt a harmadik gyerek a családban, a szerencsés, akinek megadatott, hogy tanulhatott. Tíz nyelvet tanult meg úgy, hogy fordítani is tudott ezeken, további hármat is beszélt. Prágában közgazdasági egyetemet végzett, Debrecenben francia-magyar szakos diplomát szerzett, a Pázmány Péter Tudományegyetemen pedig jogi doktorként végzett. Az ő jókedvét megtörték. Édesanyám még látta vidámnak, én már alig. Szinte már emberkerülővé vált. Az Egyesült Izzóban 1956-ban beválasztották a munkástanácsba, s bár semmi különöset nem csinált, ezért később alaposan meghurcolták. Ezek voltak azok a körülmények, amik között Pesten felnőttem. Édesanyám, mint református, síkvidéki, iskolázatlan asszony, édesapám, mint faluról jött, de agyoniskolázott ember. Ők úgy jöttek össze, hogy édesanyám egy újságíró asszonynál takarított, aki elküldte egyszer egy könyvért a könyvtárba, s amikor leemelte a könyvet a polcról, egy szép, szúrós szempár nézett rá, aki édesapám volt. Apám ezután találkát kért tőle. Sokat faggattam őket erről, mert rájöttem, hogy az ember élete nem ott kezdődik, ahol már eszmélek, hanem ahol ők egymásra mosolyogtak. Édesanyámat tavaly temettük, édesapám már tíz éve meghalt. Én pesti környezetben nőttem fel, de tanáraim korán elcsodálkoztak szavaimon, egy-egy szórendemen, diáktársaim a történeteken, amiket én szállítottam. Korán észrevettem, hogy valamit első kézből tudok hozni a környezetemből, s azt, hogy a fővárosi környezetnek hiánya van valamiből, amiből nekem többletem. Nem gúnyoltak az osztálytársaid a nyelvezetedért? Nem. A szüléink ugyanúgy „féltettek” engem, mint most a fiamat osztálytársainak szülei, hogy el fogok sodródni az osztályközösségből, ha nincs tévénk, ha nem ismerem a közös beszédtémákat. Ez jóindulatú törődés volt, de pont a fordítottja történt meg velem is, a fiammal is. Amikor az én időmben például állandóan az Ivanhoe-ról vagy a Belfegorról beszéltek, akkor egy idő után ebbe belefáradtak, mert mindenki ismerte a történetet, s utána akaratlanul is odafordultak hozzám, aki frisset, egészen más stílusú történeteket hoztam. Én lettem a mókamester, nekem nem kellett sokat szólnom, biztos, hogy egész csapat gyűlt körém. Hogy legalizálják a huncutságomat az úttörőknél, beírták, hogy „mókamester”. István fiammal is most ugyanilyen dolgok történnek, ő is állandóan a központban van, már csitítani kell, pedig tudom, mitől nem nyugszik a vére. Én se tudtam elviselni, ha mondtam egy tréfát az órán, mert láttam, hogy a szomszédom búsul, s ha nem nevetett, meg tudtam volna pukkadni. Azt se bántam, ha kaptam egy egyest, csak lássam, hogy legalább egy kicsit elmosolyodik. Nagyotmondó hírében is álltam én. Amit a világon szépnek gondoltam, azt úgy adtam elő, mintha velem történt volna. Úgy vettem észre, ha nem így mondom, tompítok a szépségén. Háry a legkedvesebb figurám, mi lelki testvérek lettünk, így kapcsolódik össze a korai nagyotmondás és a későbbi hivatás, a mesemondás, amelyen belül az utóbbi években a nagyotmondókról szóló mesékkel foglalkozom. Háry János géniuszával találkoztam Vas megyétől Gyergyóalfaluig. 96 XII. évfolyam 6. szám—2002. június
