Új Hevesi Napló, 12. évfolyam, 1-6. szám (2002)
2002 / 6. szám - KÖZÉLET - Murawski Magdolna: Történelmi emlékezet
beszélgetett. Amerika világa közelről, mások nosztalgiázó felhangjai nélkül, a maga lecsupaszított valóságában, mert tudni lehetett ki kicsoda és hová tartozik benne. És a letisztult érzés, mely egyszer s mindenkorra eldöntötte, hogy végérvényesen és befejezetten magyar vagyok, és ezzel a peregrináció véget ért, az útirány végleg eldőlt. És vissza a zárt, fojtott levegőjű világba, végtelennek tűnő, sorozatos kihallgatásokkal, naponta a nyomomban egy tucat (most már hivatásos) rendőrspiclivel, a felbontott és fixírsóval cenzúrázott levelekkel, a lehallgatott telefonokkal és a szemből nyájas, hát mögött viszont .jelentő” ismerősökkel, a kilószámra gyártott káderlapok anyagával. Az apró gyerekemmel, akinek később történelem helyett hazugságokat tanítottak az iskolában. A gyanakvó házikémmel, akinek a szemében ma is, húsz év után is csak gyanús egzisztencia vagyok, jóllehet azt ígérték, öt év után végleg leszállnak rólam. És minden rendszerváltás, hangzatos szólam ellenére ma is érkeznek rongyos, feltépett, megtépázott levelek, csomagok, ma is recseg a telefon, mert valaki ottfelejtette őket, mert arra senki nem gondolt, hogy mindez „állam az államban” formában is működhet tovább. És ha ma valaki megkérdezi tőlem, miért vesztette el a jobboldal a 2002-es választásokat, csak azt válaszolhatom neki: EZÉRT. A tulajdon jóhiszeműségéért, mert azt hitte, hogy mindez ma már nem létezik. Most pedig nyomul a hajdan levitézlett pártbürokrácia, az egykori levélbontogatók, fiókturkálók, ki- és lehallgatók, akik helyzeti előnyben vannak azokhoz képest, akik nem élnek ezekkel a nemtelen eszközökkel. Mert azé a hatalom, akié az információ. És ez a rém tehetségtelen, ám borzasztóan szívós, törtető és másokkal szemben kíméletlen, hajdani pártapparátus most is csak azt akarja tenni, amit annak idején, mikor még nem vénhedt ki, nem volt feledékeny, a vodka és a sör ártalmai még nem voltak ott az arcán olyan látványosan, mikor még sikerei voltak a másik nemnél (vagy csak hatalmánál fogva többet is megkaphatott, mint más földi halandó), és nem volt ott mindannyiunk mögött előbb negyvenöt év, majd újabb plusz négy év gyászos tapasztalata. Az a tudás, hogy jótékony eszmékkel álcázva bár, de ezek az emberek csak ártani akartak társaiknak. Az a tudás, hogy tetteik mozgatórugója nem a nép- és nemzetmentés, nem a szegények istápolása és az elesettek felemelése, hanem a végtelen durva és kíméletlen önzés. Talán egyelőre maradnak ennek a nagyon nem-európai hagyománynak a követői és eszméi, a soha-nem-teljesíthető, mert teljesiteni-sem-akart ígéretek, a cenzúra, a fenyegetések, a lehallgatások, az elbocsátások, a felelősség vég nélküli hárítása az ellenfélnek tekintett riválisokra. Ám a még nem szenilisek el fogják mondani gyermekeiknek és unokáiknak minden tapasztalatukat, és ezúttal meg fogják tanítani nekik, hogyan védelmezhetik meg magukat és családjukat, az egész nemzetet (mind a 15 milliót) attól az ártalomtól, melyet a háborúba és nélkülözésekbe belefáradt elődök itt felejtettek. Talán megtörténik a csoda, és azok, akik jobb szerettek volna egy bábkormányt a velük kooperáló, ám nekik nem hajbókoló, fiatal kormány helyett, utóbb belátják, hogy egy nép sorsába történő minden beavatkozás durva sértés a demokrácia és a népek önrendelkezési joga ellen. Talán. Ám bármit is tesznek, a pacifikáció, ez az amerikai súgással és tengerentúli terminológia szerint használt fogalom, mint rendteremtő szándék, nem lesz könnyen kivihető. Aki előbb erőszakkal szerzi meg Hungária nagyasszonyt, az utóbb ne számítson annak hűséges szerelmére. És azok, akik csupán dühös, majd kínos vigyorgásukat szánják nekünk normál kommunikáció helyett, azok se várják, hogy kedves és szelíd mosollyal fogadjuk őket. Akik semmibe veszik egy nép akaratát, gúnyt űznek belőle és eszményeiből, azok soha nem érdemelnek tiszteletet, sem hódolatot. Viselhetik életfogytiglan labanckodásuk következményeit, a nép megvetését és dacos ellenállását. Az áprilisi ifjak szembeszegülését és feltétlen diadalát fölöttük. Előbb vagy utóbb. Új Hevesi Napló 71
