Új Hevesi Napló, 12. évfolyam, 1-6. szám (2002)
2002 / 6. szám - VERS, PRÓZA - Murawski Magdolna: A rinocérosz és a madarak
Másnap reggel korán kelt. Mivel kipihente magát, ismét harciasabb volt, ám a területfoglalóknak a közelébe se mert menni. Egyre azon töprengett, hogy mit tehetne elüldözésük érdekében. Fújtatott, csörtetett, törté-vágta a bozótot, megkergetett minden állatot, mely az útjába akadt. Még a megszokott, napi fürdőzés se esett jól neki. Miközben hazafelé tartott és hergelte magát, hogy mit tegyen a cinegékkel, hogy legalább őket megleckéztethesse egy kicsit, különös dolog történt vele. Hirtelen megnyílt alatta a föld, és ő zuhanni kezdett. Egy gödör mélyén kötött ki, onnan morgott és ordított, fújtatott felfelé nagy dühöngve:- Ki akarok menni! Ismét szabad állat akarok lenni! Azonnal engedjenek ki innen! Egész nap hangoskodott, de hiába. Senki nem figyelt oda rá. Este éhesen és szomjasan rogyott le a hüvösödő gödör aljára. Most nem a cinegékre gondolt, hanem az ő gyönyörű otthonára, melyet talán már soha nem érhet el, mert ebből a mélységből kimászni nem tud, és ahányszor megpróbálkozik vele, mindig visszahull és jól megüti magát. Most sokkal kimerültebb volt, mint máskor, esténként szokott, de jó ideig nem jött a szemére álom.- El kellett volna lesnem a cinegéktől a repülés mesterségét. Igen, most akkor felemelkedhetnék és megmenekülhetnék ebből a hideg lyukból. Miért is nem figyeltem oda rájuk hamarabb? Talán ezek a kis zöldkabátúak is tudnak valamit, amit én nem? Ahogy így elmélkedett magában, végül elnyomta az álom. Különös álma volt. Úgy érezte, tud repülni. Nagy nehezen, de felemelkedett a levegőbe, és együtt szálldosott a cinegékkel és egyéb madarakkal. Vadszamár barátai is ott voltak a közelében, de most nem rájuk figyelt, hanem csak a szárnyas lényekre. Almában valamit súgtak neki, amit aztán mégis elfelejtett. Érdekes, hogy egyáltalán semmit nem tudott most megjegyezni. Amúgy se volt túl értelmes lény, de ez a tompultság furcsa volt. Nem értette. Ami viszont megfogta ebben a levegőben szárnyalásban, az a különös vonzalom volt, melyet a cinegék iránt kezdett érezni. Szinte tisztelte őket, és már nem is akarta elűzni őket a területéről. Inkább arra vágyott, hogy maradjanak a közelében és ne hagyják magára őt ebben a szörnyű gödörben, ahová egyszer csak hirtelen zuhanni kezdett ismét. Hatalmas rúgással ébredt álmából. A bokája belefájdult, akkorát talált rúgni a verem falába.- Jaj, Istenem! Hol vagyok? Hogy kerültem ide? És miért van itt olyan sötét? Megpróbált talpra ugrani, de ólmos zsibbadtságot érzett a lábában, és minden tagjában. Bódultán forgatta a fejét, és fönt, a magasban, a gödör szélénél meglátott néhány olyan lényt, mint akik tegnap érkeztek azokon a kerekes valamiken. A lények hangoskodtak. Az öreg rinocérosz egyre hangosabbnak, ám egyre távolibbnak hallotta a hangjukat. Valami fekete örvény forgott vele, és húzta, húzta egyre lejjebb. Egyszerre súlyosnak és könnyűnek érezte magát. Aztán megszűnt a fájdalom a bokájában, és valami nagy-nagy könnyűséget érzett. Csodálatos fényözön töltötte be a lyukat, ahol megfáradt teste feküdt. Látta a kiabáló, liánszerü dolgokat feléje hajigáló lényeket, de nem hallotta a hangjukat. Emelkedni kezdett. Ám addig sokra tartott testével már nem törődött. Csak a madarakat hallotta. Zöldtollú, csengő énekű madarak voltak. Egyre többen. Búcsúztak tőle. Szeretettel kiáltották felé:- Isten veled, te szegény, öreg rinocérosz! Emlékezz ránk, mikor már nem leszel velünk! Ő pedig könnyedén szárnyalt velük valami végtelen fényesség felé. Aznap az állatok hiába várták. Csupán rothadó tetemét találták meg később, orrafosztottan. A tudósok, akik a környéken táboroztak, odasereglettek, és fejcsóválva 28 XII. évfolyam 6. szám—2002. június
