Új Hevesi Napló, 12. évfolyam, 1-6. szám (2002)
2002 / 6. szám - VERS, PRÓZA - Murawski Magdolna: A rinocérosz és a madarak
- Ezek a kis ugribugri, örökmozgó állatok már megint nálam lebzselnek, pedig hányszor megmondtam nekik, hogy kívül tágasabb! Úgy tesznek, mintha nem is hallanák férfiasán méltóságos hangomat! Pedig milyen félelmeteseket tudok kiáltani! És mondókáját bizonyítandó, belehörgött néhányat a szavanna délelőtti levegőjébe. Fújtatott, szájából fröcskölt valami, majd orrán keresztül fújta ki a levegőt, nagyokat prüszkölve. A békésen legelésző zebrák és antilopok összenéztek:- Na, jön már haza Morogi szomszéd! Ki bánthatta, hogy ilyen mérgesen csörtet? Legyintettek párat a farkukkal, aztán elfordultak és legeltek tovább. Bezzeg az örökmorgó rinocéroszt nem kellett félteni! Feléjük is küldött pár szitkozódó gondolatot, melyeket nem fojtott magába:- Na, azért mondom! Jobb, ha tudjátok, hogy a területem határait nem engedem átlépni senkinek! Kis csúnya, csíkos csapat! Meg ti is, ti összevissza ugráló vadkecskék, akik oly bárgyún tudtok kérődzeni! Fuj, mindnyájan csúfak vagytok! De én jövök haza az én szép területemre, és mindenkit elzavarok, aki csak az orrát is ide merészeli dugni! Egyre fáradtabban loholt, de most nem lassított, mert féltette azt a tüskés bokroktól övezett, mások számára áttekinthetetlen területet, mely számára a valódi életteret jelentette. Az otthont, a védelmet, a búvóhelyet, kölykei születésének helyét és a biztos bástyát, ahonnan ki-kironthatott vélt és valós ellenségei közeledtére.- Na tessék! - nézett fel a vakítóan kék égre. - Már megint betörtek ide, míg nem voltam itthon, és egyértelmű, hogy el akarják foglalni előlem az én szép otthonomat! Ki innen, ocsmány népség! Meg ne lássalak benneteket itt még egyszer! - ordította már messziről, miközben a tarkatollú, apró madarak vidáman röpködtek a sajátjának mondott térség fölött. Eszük ágában nem volt, hogy elmeneküljenek, hiszen az öreg zajongásait már megszokták, akár a városi ember az autózúgást. A fiatalok olykor közelebb merészkedtek hozzá és az orra előtt röpködtek, hogy bosszantsák, mert jót lehetett mulatni rajta, amint talpra ugorva rohangál és dühöng. De általában elkerülték, mert valami gonoszság sugárzott belőle, és ez taszította az égi szárnyasokat. Jobb volt nekik a magasban szárnyalni, a friss szél simogatását érezni tollaikon, kergetőzve játszani társaikkal és fennszóval dicsérni az Urat. Mert az Ő küldöttei voltak, akiknek tiszte az volt, hogy szépséget és örömet hozzanak a földlakók életébe. Színes tolláik, élénk tekintetük, okos nézésük elárulta, hogy nem földhözragadt, rosszhiszemű állatok, hanem zsoltáros kedvű, kedves kis hírnökök, akik időről-időre elhozták az Egek Urának üzeneteit. Az is tudható volt, hogy kedveltek az égiek előtt, mert szép ruhájuk gondos kezek munkájáról árulkodott. Olykor gurgulázó, máskor csak dallamosan áradó hangjuk is egy- egy égi ajándéknak tűnt, és a környéken lakók bizony szerették őket. Még a fáradságos táplálékszerző munkájuk közben is meg-megálltak néha, és csak hallgatták, hallgatták a fenséges, pompás éneket. A nagyorrú, förtelmes küllemű állat ekkor hazaért. Azonnal körbefutott és dühösen ide-oda vizelt, hogy megerősitse területe határait ezekkel a szagos jelekkel. A cinegék hangosan kacagták, a merészebb fiatalok pedig közelebb repültek hozzá és rápottyantottak egyet-egyet. A rinocérosz ezt észre se vette, mert hiszen a bőre olyan vastag volt, mint a rinocéroszé... A cinegék annál jobban kacagták. De bezzeg a hangjukat azt annál jobban utálta a morgolódó, öreg területvédelmező! Utánuk-utánuk kapott, és dühös szitkokat szórt feléjük:- Majd adok én nektek! Meglássátok, idehívom az én vadszamár szomszédaimat, akik ugyanolyan szépek, mint én vagyok! Ők majd segítenek nekem rendet rakni közietek! Jogom is van hozzá, mert hiszen az ő területüket is veszélyeztetitek! Folyton ide-oda 26 XU. évfolyam 6. szám—2002. június
