Új Hevesi Napló, 12. évfolyam, 1-6. szám (2002)
2002 / 6. szám - VERS, PRÓZA - Apor Elemér: Vers, hajnali szélben, Feje fölött a pallos árnyéka II
azt mondhatom, ha nem adunk hadak idején kardot a jobbágy kezébe, a halál kaszál le bennünket. Serédy gömbölyű hasára csapott:- Örülj, öcsém, hogy nem hagytad a fogadat a mohácsi mezőben!- Másképpen vélekedik kegyelmed, ha itt lesz a török.- Édes öcsém! A török nem jön ide. Messze van ide Mohács. Vagy ha erre találna jönni, én megyek feljebb, Sárosba, Trencsénbe, Szepesbe. Van ott annyi vár, hogy kevesebb is elég volna, és lesz nekem akkorra annyi katonám, hogy kiostromlok belőlük egypár atyafit és megfészkelem magam bennük. Ne felejtsd el, öcsém, hogy a török nem szereti a hegyeket, meg azt se felejtsd, hogy Pozsony, de még Bécs is ott van csiklandozó falatnak. A nyavalya tudja, ki lesz az úr Bécsben, de hogy nem engedi odáig a törököt, az bizonyos. Most pedig akár haza is mehet a hadnagy úr megtekinteni a hazai erősségeket, hátha meg tudja állítani a török ármádiát. - És nagyot kacagott. - A Felvidék egy külön ország! Dobó morgott valamit a bajusza alatt, ami lehetett Isten áldja is, meg az Isten akárhová tegye is, sarkon fordult és elment. Útközben megpihent, füvesen, erdők alján, falatozott tarisznyából, ivott forrásvízből. Elgondolkozott. Serédyn gondolkodott. Sehogy sem tetszett neki, amit ez az ember a mohácsi csatáról mondott. Ki ez a Serédy? Úgy hírlett, hogy mint alsó pap kezdte, aztán Vácott lett valami kanonok, s éppen ennek az évnek az elején megbízta a király, hogy vegye számba a váradi püspökség javait. A fiatal második Lajos mindig pénzszűkében volt, tudni akarta, mit őriznek a váradi püspökség pénzes ládái. Híres vasládák azok. Aztán megint az ismeretlen lovas jutott az eszébe. Ha csakugyan Tarczay volt, akkor elfoglalhatják Czéke várát, megegyezhetnének az özveggyel.- Nagyon vártunk már, édes jó fiam - fogadta Sófia asszony -, félelemmel voltam, rettegéssel voltam, hogy odaveszel a mohácsi harcban. Menekültek jöttek, rossz híreket hoztak.- Lemosnám az út porát, édesanyám.- Jaj, fiam, látod, majd elfelejtettem - és már sietett kifelé, hogy a fürdésről szóljon parancsot a belső cselédeknek. Mikor visszatért, megint kérdezte:- Beszélj, mint esett az a szörnyűség Mohácsnál?- Arról ne kérdezzen, édesanyám, szégyen az minekünk, meg szerencsétlenség. Sófia asszony csendben hozta az ételt, italt. Beszaladt Annácska is, bátyját ölelni.- Tudod-e, István, hogy míg távol jártál, Zeleméry János megkérte Annácskát?- Bekötik a fejed, kishúgom? Annácska nem pirult el, amint az ilyenkor szokás. Sudár, formás lány volt és komoly. Gyerekkora óta ő osztotta meg édesanyja gondjait, bánatát.- Igaz, István. István mosolyogva nézte, aztán elborult.- Aztán tudod-e, kishúgom, hogy messze kell menned a ruszkai háztól? Messze leszel édesanyádtól.- A lánynak az a sorsa, hogy feleségül menjen - felelte Anna -, tudhatod a Bibliából. Ott is meg van írva. Sarkonfordult és kiment. Odakint törölte le a könnyeit. Estefelé megjött a földekről Ferenc meg Domokos. És a nagy örvendezés után, a vacsora melegénél szó került a halott lovastól. István elmondta, ahogy látta.- Ha Tarczay volt, akkor az átkom fogta meg - villámlott fel Sófia. Új Hevesi Napló 7
