Új Hevesi Napló, 12. évfolyam, 1-6. szám (2002)
2002 / 6. szám - VERS, PRÓZA - Apor Elemér: Vers, hajnali szélben, Feje fölött a pallos árnyéka II
ßj/öXt a ámvwé/ca II. A halott lovas Dél felől porzott az út. Dobó István felemelkedett a nyeregben. Nézte. Erősen nézte. Fekete pont mozgott a porfelhőben, ló, vagy mi. De lovas nélkül? Megállást vezényelt maroknyi csapatának. Serédy Gáspár jobbágyai voltak az ő csapata, maga pedig a hadnagyuk, Serédy szolgálatában. Fáradtan dőltek az árokpartra, ki emez oldalon, ki a másikon. Szót se szóltak. Egy hete talpaltak már Kassáról jövet, de útba ejtették Budát is, mert úgy szólt a királyi parancs, hogy a hadak Budán gyülekezzenek. Ott tudta meg Dobó hadnagy, hogy a király már elindult és izenetet hagyott, hogy aki csak tud, kövesse nyomban. Hát tovább mentek dél felé, a török elé. Úgy hirlett, nagy erővel jön a török az ország ellen. Dobó csak poroszkálni tudott, mert az emberei mindegyre fáradtabbak lettek az augusztusvégi melegben. Három kocsi haladt a menet végén az élelemmel, a szalonna már olvadni kezdett a forró napsütésben. Könnyű zekét viselt, páncélját a fegyveres jobbágyok vitték, darabokban. A fekete pont sebesen nőtt, verte a port. Ahogy közelebb ért, ráismerszett, hogy ló, de valami van a hátán. Dobó szólott embereinek:- Fogjátok meg! Keselyűorrú Nagy Márton, aki a legfiatalabb s legfürgébb volt, elébe futott a lónak, mert látta, hogy az ki akar tömi az útról a mezőre, és elkapta. A sörényénél kapta el, mert a szárral egy irtóztató csomagot szíjazott fel, aki útba indította a lovat. Nyereg már nem volt a paripa hátán, puszta szőrére egy magyar katona teste volt rákötözve, torkán iszonyú seb tátongott, nyiladékaiból már nem futott a vér. Szája tele volt gyeppel, a földet haraphatta kínjában, mielőtt betelt a sorsa. Hátában nyílhegy, arca összevagdalva. Keze alól a hímzett nyeregtakaró foszlánya libegett.- Hótt! - kiáltott Nagy Márton. Dobó odament, az emberek is feltápászkodtak, körülállták a remegő állatot.- Nem jó jel ez.- Tán üzenetnek küldték a törökök.- Vitéz lehetett, lovon járt.- Gazdag úr, cifra a nyeregtakaró.- Valami jó embere felkötötte a lóra, oszt rávert.- Hát az hazaviszi, az bizonyos.- Okos a ló, hazatalál. Nagy Márton is rávert a ló farára és azt mondta:- Eredj, vidd haza a gazdád. Megtusakodott a haláláért. Nyugodjék hazai fődben. Dobó hosszan nézett utána. Majd leült ő is az árok partjára, s arcát a kezébe temette, Sötéten gondolkodott. Nem, az nem lehet. Mikor odalépett a tajtékjába fehéreden Új Hevesi Napló 5
