Új Hevesi Napló, 12. évfolyam, 1-6. szám (2002)
2002 / 1. szám - ÉLET ÉS TUDOMÁNY - Tusnády László: Légy hű önmagadhoz!
Tusdnády László JQécf^, /uí öw^mx^cul/iox. / Különös légkör veszi körül a dátumokat. Olyan az ember érzése, mintha ilyenkor jobban hajolhatna ki az idő-ablakokon, mint különben. Mintha az életünket koptató elmúlás-malom ilyenkor tompítaná könyörtelen mohogó hangját. Ez a hatás furcsa módon fokozódik a kerek évfordulók alkalmával. Nemcsak az évfordulók. Honnan van az az erő? A napok, a hónapok, az évek hozzák-e magukkal vagy az a tudat, amely azt súgja, hogy épp most a velünk hasonlóan gondolkodók ugyanezt érzik. Nem hal meg minden. Van, ami az elmúltakban, a létből kihulltakban elégett időt újjá tudja teremteni. Vannak évfordulók, amelyeket az ünnep boldogsága, az örök lehelete von be, és vannak elfeledettek vagy feledésre ítéltek. Különösen hajdan volt ez így; akkor gyakran voltak olyan évfordulók, amelyeket agyonhallgatás kísért, „scongiura del silenzio” - mondja az olasz szó szerinti fordításban „a csend összeesküvése”. A történelem földrengései oly erőszakosak, hogy prizmatörést okoznak. Egy-egy évforduló épp a napi események miatt más jelentést kap olykor. Mintha azok a bizonyos dolgok nem úgy zajlottak volna a hajdani időben, és a múltra nem kerülne rá a nem kívánt „patina”, ha a közelmúlt eseményei másképpen zajlanak. Valószínű, hogy ez részben hamis dolog, mert igaz ugyan, hogy a jelen a múltra épül, de vannak a jelennek olyan pillanatai is, amelyek épp a múlt egy-egy szakaszát teszik képtelenné. Azt az érzést keltik az emberben, hogy valakiket elvarázsoltak, a múlt alapján jelenbeli történéseknek épp az ellenkezőjét lehetne várni. így kapott különös patinát 1923-ban Petőfi születésének a századik évfordulója. Gyermekként így éreztem 1956-ban, hogy a nyolc évvel korábban többnyire meghamisított szabadságharc, annak teljessége, szellemisége születik újjá. Nekem Ezerkilencszázötvenhat volt az igazi centenárium. Groteszkké lett világunk csúfondáros velejárója, hogy valóban csak egy évfordulóról akarok beszélni, az azt körülhömpölygő tényekről, és közben olyan az egész, hogy a jelen rázúdul a mondatokra. Agyonnyomja őket. Durván, könyörtelenül kérdezi, mit akarsz te most ezzel. Volt már Tasso-évforduló, amelyet nem a megfelelő időben ünnepeltek, nem akkor tartották meg a tudományos konferenciát, hanem tíz évvel később. A nagy költő születésének a négyszázadik évfordulója 1944-ben volt, de az igazi megemlékezést 1954- ben tartották. Egy másik évforduló kapcsán én azt hiszem, hogy most ez az időbeli közös kirándulás elmarad, és én örülök ennek. Sőt őszintén szólva félek attól, hogy valakinek eszébe jut a valójában fontos esemény, és még valami elhamarkodott lépést tesz... Az óriási állam most nem botlik belénk. Másutt foglalatoskodik. Csak mi juttathatnánk valakinek az eszébe a hajdani jelentős eseményt, de jobb a „csend összeesküvése”. Hogy ne legyen rejtélyes az, amiről beszélni akarok, bizalmasan megsúgom a lényeget: olyan évforduló közeledik, amely jó alkalom lehetne arra, hogy szembenézzünk közös dolgainkkal, akárcsak egy szép ünnep erejéig, és mindebben a másik fél a „világ első álma” lenne. Új Hevesi Napló 53
