Új Hevesi Napló, 12. évfolyam, 1-6. szám (2002)
2002 / 5. szám - ÉLET ÉS TUDOMÁNY - L. Erdélyi Margit: Tragikumértékek drámában
önérdekü véleményt interpretálnak a közéleti helyzetről. A vámos, aki eredendően az áldozatok oldalán áll, meggyőzően sajnálkozik felettük, miközben behajtja rajtuk a tronkai báró követeléseit, mert az ő érdeke is szolgálni a hatalmat. Ez a figura egyszerűbb változata annak a már felkészült intellektusnak, amit jogemberként Müller képvisel. Ő tisztában van a hatalom minden rezdülésével, ezeket rafinált módon kihasználva, bölcsen építgeti saját karrierjét. Visszafogottabb, s egyben kidolgozatlanabb epizódszereplő Mann, akihez kölcsönért fordul hősünk, amikor végleges döntésre jut az öntörvényeskedést illetően, s akinek becsületére bízza magát a megíratlan szerződés aláírásával, ugyanis ennek értelmében szinte minden vagyonát eladja neki. Lisbeth már halott, megszűnt az idill, recseg-ropog az illúziók világa, amelyet Kolhaas minden felismert képtelenség ellenére is csak-csak építgetett. „Magasztos” eszméi ellenére egy naiv-groteszk hősként várakozott illúziójának megvalósulására, míg a drámai fordulat tragikus, emelkedett hőst nem kreált belőle. A bekövetkezett drámai stáció egyben kulmináció is, megsemmisült világának maradványain az indulat és szenvedély felfokozott állapotában a jámbor és vallásos ember önkényes tettre szánja el magát: rálő a háza körül ólálkodó poroszlóra. Keresztény türelemre már őt bárki is hiába inti, hiszékenysége megszűnt, s imádott Lisbethjének utolsó szelíd üzenetét „bocsáss meg azoknak, akik ellened vétkeztek” (159.) csalódottságában bilincsnek nevezi, és kétségbeesve önvádlóan rekonstruálja újra az asszony halálát: „A gyávaságom áldozata lett.” (160.) így - kiesve az Isten kegyelméből -, puskát ragad, csapatot szervez és elindul „arkangyalként” önhatalmúlag igazságot tenni. - Meghalt az illúzió is. * A beérlelt drámai fordulat egy (megkésett) tett-váltás-sorozatot evokál, s általa mintegy a konfliktusos drámamodellt.3 A harmadik felvonásban jelenítődnek meg a drámai és egyben szcenikai térben az eddig csupán emlegetett ellenfelek. Drámabeli közvetlen viszonyulásuk nemcsak a főhőshöz mérten negatív teljességgel, hanem minden egyéb helyzetben is. A Rossz, a Sátán képviselői ők, a hatalom urai; kalandok, meggyalázások, bűnök elkövetői, mindazonáltal harsány mulatozásaik félelmükről, pánikszerű viselkedésükről ámlkodnak. A tronkai várban vagyunk, a házi kápolnában Antónia nővér imádkozik, a nagy ebédlőben mulatnak az urak: Vencel báró, Günther báró és a többiek. A féktelen röhögés, koccintgatás közepette lányokat is követel az úri csőcselék, akár egyenest a mezőről, egy szekérderéknyit, mint máskor is. A rezidencián azonban pillanatnyilag egyetlen nő található, Antónia nővér. „Jézus menyasszonya” (165.) - szól figyelmeztetően Vencel. Annak ellenére szaggatják róla a mhát, erőszakkal itatják, vadállati módon karból karba lökik, mire a nővér kést ragad, és szíven szúrja magát. Az utána beállt csendben Vencel kijózanító megjegyzésével rázza meg az olvasót: „Luther doktorról meg is feledkeztem. Holnap kellett volna beiktasson valamennyiünket a reformált vallásba.” (166.) Mélyül a döbbenet és iszonyat érzése az olvasóban a gondolatmenet folytatásakor: ha megtudják Antónia nővér esetét az udvarban, hiszen „szolgálatos fülek” vannak az ivócimborák között is, a pápista rokonok felajánlásával ellensúlyozható a bűn. A reformáció ügye - mint látjuk -, nem különb hivatalnokokkal találta magát szemben, mint akiket a katolicizmus ellenében ki akart iktatni. Ebbe az alantas és tragikus drámai helyzetbe repül be a dárdahegyre tűzött papírtekercs, Kolhaas Mihály arkangyal üzenete a tronkai bárónak és társainak. Az urak fulladozva nevetnek a felsorolt „kicsinyes” követeléseken, miközben megjelenik Kolhaas a felfegyverzett embereivel s beszámol a maguk mögött hagyott 58 XII. évfolyam 5. szám—2002. május
