Új Hevesi Napló, 12. évfolyam, 1-6. szám (2002)
2002 / 5. szám - VERS, PRÓZA - Fridél Lajos: Bükkaljai ösvényeken XLVII
Bükkűljai ösvényeken XLVII. Havas, hideg tél van. Nagyon szép. Kétségtelenül gyönyörű. Ám nekem még nem sikerült ráhangolódnom ezekre a dideregtetően nagyon hideg, sok és meleg ruhát kívánó téli vadászatokra. A karácsony még odébb van, ünnepi szépsége még távolinak tűnik. No meg a későőszi hangulat is fellelhető még sok helyen, hisz a csupán néhány centimétemyi vastagságú hólepel a száraz, magas füvet, nádat, elsárgult gizgazt nem nyomta még le, nem döntötte el, nem Toppantotta össze. S a boldog emlékezetű, kellemes, őszi élmények is itt ballagnak még a nyomomban. A vadászatra való rákészülés, az öltözködés is bonyolultabb, sokkal több időt igénylőbb ilyenkor. A pólók és a vastag, bélelt ing fülé két-három pulóver kell, a kötött, gyapjú, hosszúszárú alsó alá még meleg harisnya, fölé vastag zokni, azután a meleg kabát, a sapka és a kesztyű. Még felsorolni is sok, ám mindezek ellenére a kezem gyakran fázik. És a lábam is. Ezek az évszakonkénti átállások, az új viszonyokhoz való alkalmazkodások nálam nem történnek egyszerűen. Nem megy simán, gördülékenyen, észrevétlenül. Mondhatnám azt is, hogy megvisel. Nyűgössé tesz. És leginkább ilyenkor tél elején. Pláne, ha ilyen korán, s ilyen hirtelen tör ránk. A hideget nem szeretem. Ki nem állom. Utálom. A mostani csikorgóan zimankósat meg különösen. Lélektani változásait is lehetne elemezni. A rövid, hideg, napsütés nélküli, szürke nappalok a még hidegebb, hosszú esték az ember lelkivilágát is befolyásolják, megviselik. Főleg a vadászemberét, aki leginkább a természetben - az erdőn-mezőn - sétál, cserkel legszívesebben. Ám ilyenkor kevesebbet, sokkal kevesebbet lehet ott. Főként a szűkös lakás rabja most ő is. És ezt nehezen viseli. Nem leli a helyét otthon, óraszám bámészkodik kifelé az ablakon és ábrándozik. Tavaszról, nyárról, melegről, napfényről. Pedig az erdő most is csodaszép. Havas, hideg, de gyönyörű. Bár harsány színek - tiritarka virágok, ezerféle zöldek most nincsenek, mégis szinte mesekönyvbe illően színes a világ. Diszkrét, szerény, szinte szégyellős, de színes. Mint a kacagó tündérekkel álmodó, békésen alvó, egészséges kicsi gyerek pirospozsgás arcocskája. Mert most a természet is alszik. Szundikál, szendereg. Pihen. Van, aki azt tartja, hogy télen meghal az erdő. Dehogy hal! Él, de nem nagylábon, nem feltűnően, nem hangoskodva. Visszafogottan, halkan, finoman, nyári, őszi színpompás jelmezéből fáradtan kibújva pihen, s gyűjti az erőt. Készül a tavaszra, a megújulásra, hogy frissen ébredve, nagyot nyújtózkodva, mélyet sóhajtva, erőtől duzzadón, virágpompába szökkenve új termést érlelhessen. Ropog a fagyos hó a csizmám talpa alatt. Ropog, recseg, nyikorog. Lőtávolba becserkelni vadat most lehetetlenség. Ám annak ellenére, hogy ez a hó már néhány napja esett, még mindig kiválóan lehet nyomozni. A hó - no, persze elsősorban a friss, puha - még a legkisebb, a legapróbb termetű erdő-mező váltóját is elárulja. A Új Hevesi Napló 19
