Új Hevesi Napló, 12. évfolyam, 1-6. szám (2002)
2002 / 5. szám - VERS, PRÓZA - Apor Elemér: Feje fölött a pallos árnyéka
- Serkenjetek fel, gyermekeim, öltözzetek téli ruhátokba gyorsan! Ferike, segíts nekik, visz benneteket a kocsi apátok földjére, Ferenc, jól vigyázz rájuk, nemsokára legénysorban leszel. A kis Annát én viszem, mert én még maradok.- Édesanyám! - ugrott fel István is. - Mi ketten itt maradunk, meg kell védeni kegyelmedet. Rossz szándékkal jönnek ide Tarczayék. Sófia magához ölelte két fiát:- Köszönöm fiaim, de ha itt maradtok, rátok nagyobb veszedelem várna. Asszonyt nem öl, csak a tatár. Tarczay nem mer rám kezet emelni, menjetek csak, menjetek! Feltette őket az egyik kocsira, burkolta kendőbe, bundába, dunnába, csókba, utánuk nézett, amint eltűntek a havas úton, a tejjé sűrülő ködben. Később beköszönt Gergely, s ő is elindult a gyászos szekérrel. Ez a koporsó inkább ládának tűnt, de ő csak ilyet tud, majd Ruszkán illőbbet csinál az öreg Mátyus, ő ért hozzá. Az udvarházban csak egy hajtó kocsis maradt, aki majd Sófia asszonyt viszi a határral. Ő meg odaszólt a kocsisnak:- Támaszd be jól a kaput, Gergely után! Bement a lányához.- Kislányom, Annácskám, Annuskám, kis bubám, kelj fel, öltözködünk, megyünk, át, rossz emberek elől, kész a jó meleg tejecske, cukrot is tettem belé, igyad, kis szentem! Odakint valami duhogni kezdett. Dorongok, balták verték, döngették a betámasztott kaput.- Törjétek rájuk! Recsegett a deszkapalánk, tört ki a kapu, s a szétvert gerendák közt beléptetett lován Tarczay Miklós. Akkor lépett ki s állt meg az ajtóban Domokos úr özvegye. Az arca fehér, tekintete sötét, hajával versengő.- Csak én vagyok itt - kiáltotta -, s azért maradtam, hogy szembenézzek uram gyilkosával. Országúti haramia lettél, Tarczay Miklós? Nem mutatod fel a kardodon a nemesi leveledet, ami tisztességes őseid harcban szereztek? Mert véres a kardod, Tarczay. Az uram vérétől és talán a bátyám vérétől is véres a kardod, te éjszakában lappangó útonálló! Tarczay felállt nyergében.- Kifelé innen, kifelé mindenki! Mostantól ez itt Tarczay-birtok!- Mondtam már, hogy csak én vagyok itt. És azért vagyok még itt, hogy megátkozzalak. Öt gyermek lett árva gyilkosságod miatt, ötszörös halállal halj meg! A földért gyilkoltál? Harapja a földbe, ne tudd kiköpni, váljék epévé a szádban, te nyomorultak nyomorultja! Tarczay leszegte a fejét, a homloka elsötétült, és csak ennyit mondott:- Nincs szavam asszonyi beszédre. Sófia asszony belépett a szobába, karjára vette, kihozta a kicsiny Annát és beszállt a batárba. Elindultak Zemplénből Ungba. Tarczay még sokáig ült mozdulatlanul és némán a nyeregben. Mögötte ötven lovas. Azok se mozdultak. Szót se szóltak. Egyszer Tarczay Miklós megrázta a fejét, mintha az átkot rázta volna le róla, nagyot rikoltott:- Törjétek fel a pincét, bort ide, ünnep vagyon, áldomást iszunk az upori meg a cékei vagyonra! 12 XII. évfolyam 5. szám—2002. május
