Új Hevesi Napló, 12. évfolyam, 1-6. szám (2002)
2002 / 5. szám - VERS, PRÓZA - Farkas András: Isten bohóca
tS&cw/caá Cs&ndrdá Q-^bten- /w JtÁca Részlet Filippo elöljáró beszéde, amit az Egyház elöljáróinak mond el a játék kezdete előtt. (Illően meghajol a hatalmasságok tiszteletére.) Főtisztelendő Atyám és Ti, Mindnyájan, a keresztségben és a szeretetben Testvéreim, arra kérlek Titeket, legyetek irántam némi türelemmel és megértéssel, ha már kifejthetem álláspontomat. Ez az óra szent nekem. Ezért is érzem magam szokatlan helyzetben. Más napokon imádkozom, várom, hogy az Atya közölje velem: ma is észrevett engem. Várom azt is, hogy indítson meg engem. Néha erőszakig is elfut ez a várakozás, kérve, hogy adjon új gondolatokat, a szeretet nagyobb bőségét, erősítse meg a hitemet, tegye világosabbá, egészen világossá a nekem szánt szerepet. Mert, Főtisztelendő Atyám, előttünk nyilvánvaló a tény, hogy az ember, a polgár megteremtette a Várost. Ahol sokan élnek, kölcsönösen tudva egymásról, megegyezve abban a szándékban is, hogy ki-ki maga módján, a saját képességei szerint eljátssza a maga földi szerepét. Amit megírtak neki. Valahol, talán a csillagokban is, talán más fogalmazásban. Minden szerep térben és időben lehatárolt, erről Szophoklész, Calderon, Shakespeare, Moliére és mások bizonyítékkal szolgálnak. Nos, ha szerep van, akkor van hozzá a színház. A térség, az összes kellékekkel, amik közül a rendezőt, az írót, meg még sok sliffentyűt nem illik kihagyni. Rendszerint a jók és gonoszok között folyik a csatározás. A jók szenvednek. A gonoszok örülnek a haszonnak, ami pénz, hír, siker, dicsőség és persze hatalom, hogy a legfontosabbról meg ne feledkezzek. A mókára mindig is hajlamos fírkászok úgy csűrik-csavarják a dolgot, igazítják a menetirányt, hogy a végén a jó mindig elnyeri jutalmát. Mert azok is, csaknem a végén a dalnak, illetve játéknak, összefognak - az írók szerint meg a tisztességes hit szerint is a jók vannak a többségben a Városban - a szenvedő jó, az üldözött jó, a megalázott jó elnyeri az ő jutalmát. Hogy ez miből áll? Mondjuk abból, hogy életben marad, megkapja szerelmét, ami lehet személy, de tárgy is, visszakerülhet övéihez, mert korábban onnan elrabolták. A játék közben, a játék hevében nagy bűnök esnek meg. Bűn nélkül nincsen színház. Elképesztő az a tarkaság, ahogyan a cselszövés behálózza a szereplőket, szinte nem győzzük kapkodni a fejünket, hogy kire, mire és mikor és miért és hogyan és kik által zúdul rá, milyen eszközökkel törekszik elérni célját. Bizony. A szereplők mennek végzetük felé, a csaló csal, a cselszövő cselez, van, aki hisz a szép szavaknak és máris csapdában találja magát. Tehát minden szereplő következetesen azt alakítja, amit neki az író, a rendező kiosztott. És azt ő átéli, önként belebújik ajellem elképzelt és valóságos bőrébe, hogy aztán a mese végén - minden pimaszság és ármánykodás végeztével minden a helyére kerüljön. Mint minden játékban. Nem időlopás miatt huzakodom elő a hasonlattal, vagy azért, mintha nem lennének érveim másképpen és mások kárára - vagy hasznára - megvédeni magamat és szándékaimat. Minden színdarabnak értelmes vége van, rendszerint. Akadnak manapság hirtelen felfújt hólyagocskák, akik előre meghatározott menetrend szerint, a kéznél levő trükkök 6 XII. évfolyam 5. szám—2002. május
