Új Hevesi Napló, 12. évfolyam, 1-6. szám (2002)

2002 / 4. szám - KÖZÉLET - Krupa Sándor: A sarló-kalapács áldozatai

mely az állatból embert formált, és formálna továbbra is. De mintha nem akarna ember maradni! Határozott törekvése: vissza a legösztönösebb állati állapotba! Oda, ahonnét - szerintük - elindult. Olyan állattá tenni, mely társának gázkamrát készít', mely egyszeri drezdai bombázással 300 ezer menekültet öl meg, égő grafittal, tűzlevegővel, mely Tito partizánjaiként őrölt üveget etet a gyermekekkel; mely, ha kell, 1350 milliót kiirt pát órán belül, atombombájával, amely esetiekként benzinnel önti le élő áldozatait, hogy meggyújtva útszéli fákra akasztva fáklyákként világítsák be győzelmi útjukat.

Ivan Duncan már 1942-ben azt követelte, hogy majd a győzelem után negyvenmillió németet sterilizáljanak, a másik negyvenmilliót pedig pusztítsák el!

David Salamon őrnagy a háború után ezt írta: „Ha én választhattam volna, hogy mi legyen a munkám ebben a háborúban, pontosan azt választottam volna, amiben részt is vettem. Keresztül Franciaországon, egyenesen be Németországba mindent megsemmisíteni! Ilyen hasonló háború nem volt még a történelemben, és valószínűleg ilyen többé sohasem lesz. Boldog vagyok, hogy unokáimnak elmesélhetem, hogy én is ott voltam, és a megtorlásban részt vehettem.

Mikor végre eljutottunk Németországba, kezdtünk mindent elpusztítani, törtük magunkat előre, megsemmisítve mindent. Ekkor tudtam meg, hogy ez az, amire vágytam, amiért éltem évek óta. Egyedüli dolog, amit sajnálok, hogy nem tudtam többet pusztítani és ölni... Mikor Wiesbadenbe értünk, akkor lelassúdott a tempó, mert már nem volt semmi, amit le kellett volna rohanni, bombázni vagy ölni! Olyan tökéletes munkát végeztünk, hogy egy időre meg kellett állnunk.”

Az egész világ a megváltás, szabadulás után sóhajt - írja Szent Pál apostol. Most is ezt teszi az a világ, mely a vörös zsarnokság igájában görnyed. Szeretné visszaszerezni azt a szabadságát, melyért nem tudott és nem is akart meghalni! Mástól várta és várja szabadulását. Mástól várjuk azt, amit magunknak kellene megtennünk. Pedig rég megtanulhattuk volna IV. Béla királyunktól, hogy ez „hívságos reménykedés”, aki a tatárdúlás után ezeket írta a pápának: „A szóban forgó ügyben (segítségkérés) megkerestük az egész kereszténység három legfőbb udvarát, de mindezektől semmiféle vigaszt vagy segítséget nem kaptunk, csak szavakat!" Legtöbbünk most is csak sóhajtozik. Egre-földre forgatja szemét. „Sültgalambot vár!” Szeretnénk, ha Mária, Isten tenne csodát! Mintha Isten szeretne egyedül menni harcba. Mintha sohasem kívánta volna, hogy vele együtt álljunk csatasorba. Miért felejtettük el őseink tanítását: „Segíts magadon, akkor az Isten is megsegit!” „Isten mindig a küzdőket segíti!” „Áldozat nélkül nincs megváltás!”

Nem akarjuk megérteni, nem akarjuk elhinni, hogy a maga helyén és módján mindnyájunknak mindent meg kell tennünk, ha kell, áldozatok árán is, hogy ezt az igát lerázzuk a világ nyakáról. Úgy, mint Mindszenty tette otthon s a fél világon. Úgy, mint Maximilian Kolbe a náci internáló halál táborban. Úgy, mint Árpádházi Szent Margit a szigeti zárda rejtekében: „Népe bűneit siratja, és szíve oltárán magát Istennek élő áldozatul felajánlja” naponként testét vérig ostorozva/

Állnunk kell ezt a vártát, és vívnunk kell ezt a csatát. Magyarok volnánk, akiknek Dugovics Tituszért, Szent Lászlókért, Dobókért, Zrínyiekért és az 56-os szabadságharcosokért sohasem kellett a szomszédba menni. A magyar hős volt és bátor, amikor kellett. Csak nem fajzottunk el annyira, hogy Árpádék, Istvánék, Rákócziék és Kossuthék már nem ismerhetnek ránk?

Őseink alig tették lábukat földünkre, máris számos országot végigportyáztak. Eljutottak Velencéig. Visszafelé a Brenta folyónál, Lombardia ura, Berengár őrgróf serege állta útjukat. A magyarok látták, hogy túlerővel állnak szemben, melyet se legyőzni, se tőle elmenekülni nem bírnak. Alkudozni kezdtek. ígérték, minden zsákmányukat átadják. Sőt:

XII. évfolyam 4. szám—2002. április