Új Hevesi Napló, 12. évfolyam, 1-6. szám (2002)
2002 / 4. szám - ÉLET ÉS TUDOMÁNY - Losonci Miklós: Petőfi költői indulása II
korában, a nagykorúság első órájában, honnan, honnan, hiszen ez egy öreg bölcs sűrített összegezése, mégis ő, Petőfi írta ezt a sort 1841-ben, Dunavecsén. S közben áramlik benne kék tenger és zordon éjjel, méhecske, rózsás berek, méz és csók, szelíd sugár, rózsás jövendő, báj, biedermeier. Készülődésében enyhén archaizál is, olykor a nyelvújítás előtti szóképeket használja, s ez itt és ekkor nincs a szöveg ártalmára. Schillert is fordít, Claudiust is - bagolyfészek, esti szél, csatamén érkezik hozzá vendégségbe -, s ő, Petőfi fogadja a mirtuszágat, cseresznyét, utóbbinak Roger Martin du Gardnál lesz jelentősége „A Thibauld családiban. S közben Pápán, 1942-ben felkiált: „Én is költő leszek!” Az lett, a magyar és a világirodalom óriása. Költészetének kertjét gondozza. „Rózsatrónná” emeli a virágot, más belső zajokra, hangokra is figyel, az 1842-es Pápán írt két „Lehel” változatban. Vér, oroszlán, „koromsötét halál”, por, „kéjsugár” áramlik a két variánsban, amelyben egy meg nem festett történelmi kép szunnyad. Ecset helyett szavakkal írt le Petőfi, melyet hozzácsatolhatunk Madarász Viktor látomásaihoz: „Mennydörög az óriás kürt Lehelnek ajakán. Örvendve nyúl ezer kar Kifent acél után.” 1848-ban újra foglalkoztatja a „Lehel vezér” - érezhetően nagy műre törekszik e témában a költő - s ha ez ezúttal sem sikerül. Azért e harmadik variánsban is iparművészeti figyelemmel jelenik meg „a híres kürt, az a jászberényi”, környezetében azonban „szűrös- gubás emberek” nyüzsögnek, e világból merít később Kurucz D. István, a vásárhelyi festő - egyik legszebb képe lesz: Főműve. Áramlik itt gólya, fényes gyertyaszál, nagy Árpád, ló, barom, tejjel-mézzel folyó dús Kánaán” - az 1841-ben Pápán hagyott „Darusereg”, „Zöld mohos sirhalom”, párduc, Balaton hala, sárkány, napmeleg, fü, madárka, „fényes dicsőség”, Botond „szörnyű taglójával”, „Fűtött kemence”, „hollósereg”, mely már jelentkezett Kisfaludy Károly „Mohács”-ában, és hamarosan szállni fog Székely Bertalan II. Lajost ábrázoló történelmi festményén. A költemény hangulata Lehel vezértől átvezet Petőfi önkéntes vágyáig, mely hangzik az „Egy gondolat bánt engemet” c. Delacroix örvénylő formáit is folytató meghatározó művében: „Ott essem el én a harc mezején”. Petőfi költészetének nyitánya immár a zsengék után Pápához és 1842-höz kötődik. Úton volt, úton van, aratja a készülődés első termését. Még ekkor sem oroszlán, de mutatja már oroszlánkörmeit. Hol írja első verseit? Pápai tanodákban, fészerekben, pajtákban, árokparton, gyaloglás közben, gyaloglás után, szélben, viharban, napsütésben, miközben felhőket néz, fákat, emberi arcokat. Tűnődik, álmodozik és cselekszik. Hamlet-lényét bővíti tettekkel. Ő egy személyben Hamlet és Robespierre - erre készül, hogy költő és forradalmár legyen, melynek magva már honos benne mindez hamarosan erdővé terebélyesül. Balassi lóháton járta be a hazát, Petőfi részt gyalog, olykor kocsin, néha-néha lovagolva is. A gyaloglásban Csokonai utóda, s ha ez komoly fáradtságot is jelent, előnnyel jár - állandó kapcsolatban lehet így a nagy természettel, mely költészetének mindvégig friss forrása marad. Az is oly vonzó - vándorlénye nem engedi, hogy egy helyben toporogjon - az 1842-es verseinek helyszíne a Dunántúl, Duna-Tisza köze, a Nagyalföld, Tiszántúl - az egész ország, Pápa, Dunavecse, Komárom, Mezőberény, Hortobágy, Veszprém, Székesfehérvár. Új Hevesi Napló 69
