Új Hevesi Napló, 12. évfolyam, 1-6. szám (2002)
2002 / 4. szám - ÉLET ÉS TUDOMÁNY - Alabán Ferenc: A valóság tükörcserepei a szlovákiai magyar lírában
telítettek, moralizáltak és szerelmes verseket írtak, szófukarok és himnikusan áradók, jó és kevésbé jó formaérzékkel rendelkezők. Származás és műveltség szempontjából közel álltak egymáshoz; valóban munkás-paraszt és népi-értelmiségi körből kerültek ki, többségük lírája nem teljesedett ki, ill. megrekedt az első ill. második kötetnél. Programadó költői azonban, Tőzsér Árpád, Cselényi László, Zs. Nagy Lajos meghatározó egyéniségeivé váltak a szlovákiai magyar lírának. Az „antisematizmus vitára”, mint a szlovákiai magyar irodalom harmadvirágzásának eddigi legnagyobb méretű és jelentőségű vitájára is a „nyolcak” egyik vezéregyéniségének, Tőzsér Árpádnak a jóvoltából került sor a hatvanas évek elején (Egy szemlélet ellen, 1963), igaz az esztétikai problémákat és a költészetet érintő kérdések vizsgálatától ez a polémia jórészt a társadalmi összetevők elemzése felé kanyarodott el. Ebben az irodalom eredeti jogainak visszaállításáért folyó vitában Fábry Zoltán gondolatrendszere volt a legteljesebb: ő egy „etikus realizmus” nevében leplezte le a sematizmust, így a népies sematizmust és ideológiai hátterét, a dogmatizmust. A kibontakozó „helyi realizmusnak”, a minden attitűd jogos kifejezésének aztán fokozatosan meglettek az eredményei. A magatartás-váltás szemléltetően fejeződik ki közvetlenül a vita utáni években a „nyolcak” legjobbjainál is. A megváltozott, átalakult nézőpont a kezdetben népies Tőzsérnél már a hatvanas évek közepe táján drámai színezetű hangot kap, filozófiával színeződik, majd az ún. „pontköltészetet” hirdeti meg, hogy a közép-európaiság ideájában oldódjon fel. Változás, fordulás jellemzi Cselényi László „fényes jövő” meggyőződéséből való áttérését a valóságba. Ő a népies romantikus költészetből első fokon a szociografikus szemlélet földhöz közelibb szférájába lép az Erők című kötetében, majd párizsi tartózkodásai után, 1970-től, az ott megismert szellemi áramlatok és az új lírai törekvések hatására, alapjaiban változik meg lírikusi attitűdje és művészete. Lényegében a hagyományos népi lírával induló Zs. Nagy Lajos versvilágának átalakulása is változást tükröz, méghozzá sajátos módon: a romantikus szerelmi költészet jórészt elkoptatott rekvizitumainak „felfedezése”, a lírai hős boldog szerelmi érzése után a groteszk fénytörésében mutatja meg legjobb eredményeit. * * * Általánosítható felismerés az, hogy a szülőföldhöz, a hazai valósághoz, ezen belül a népiséghez kapcsolható költészeti motívumok nem egyszeri (nem csupán kezdeti) megnyilvánulások a szlovákiai magyar költők verseiben, hanem vissza-visszatérő elemek és ihletbázisok, melyek szinte törvényszerűen, bizonyos idő elteltével újból és újból megjelennek, hogy megtermékenyítsék az alkotói képzeletet. Ha ui. végigtekintünk csupán az említett „nyolcak” legjobbjainak további fejlődési vonalán, s szem előtt tartjuk indulásuk népi sajátosságait, újabb jellegzetességre figyelhetünk fel. Az imént jelzett költői kibontakozás, kiteljesedés után a „nyolcak” mindhárom említett lírikusa a maga költészeti pályaívének egy pontján a nyitó, romantikus színezetű pályaszakasz motívumait eleveníti fel, ill. hívja segítségül, de már egyáltalán nem romantikusan népies közegben. Tőzsér Árpád a Szülőföldtől szülőföldig (Érintések, 1972) című versével és ennek hasonló verskörnyezetével fordul vissza induló költészete táj- és tárgyvilágához, természetszerűen más módszerrel és más viszony alapján, túl a „falu-város dilemmarendszeren”, egy teljesen új gondolati térben „Lemálltak rólam a gyolcsok / szándék szülőföld halál / minden amiben látható voltam...”. Cselényi László a Krétakor avagy lehetőségek egy elképzelt szöveghez (1978) című kötete után, bizonyára a kortárs Tőzsér sajátosan összegező kötetének (Genezis, 1979) hatására is, ugyancsak szintézissel kísérletezik, és szövegeiben ismét 64 XII. évfolyam 4. szám-—2002. április
