Új Hevesi Napló, 12. évfolyam, 1-6. szám (2002)
2002 / 4. szám - ÉLET ÉS TUDOMÁNY - Káló Béla: A mesebeli három kívánság, Olvasás közben, Széljegyzet egy vershez
vagyok. De ha jól belegondolok, kurva unalmas lenne az álló idő. Különben is életem konzerválva, mumifikálva van az emlékezet mézében. Néha persze szeretném, ha lassabban múlna az idő. Jut eszembe, van egy olyan óránk, amely úgy negyedévente halad öt percet, ennél lassúbb időmúlás, azt hiszem, nem kell. Van egy verssorom, jobb híján fogadd el válaszként: „Nem az idő múlik, ők múlnak el.” Több mint ötven évet megéltél, mi az, ami most jobb, és mi az, ami rosszabb, mint réten volt? Mi változott? Régen, míg fiatalabb voltam, minden szebb és jobb volt mint most. Nyilván az optika változott. Most az ember az embernek farkasa, egymás torkának ugrunk, állítólag a létfenntartás érdekében. Régen valahogy megértőbbek voltak az emberek, segítőkészebbek. Régen könnyebb volt, abban legalábbis, hogy mindenki tudta, ki az ellenség. Most nem tudja a sok megváltó és üdvözítő közül kiválogatni. Régen sem volt igazán szabad az ember, és most sem az. Régen a politika foglya volt, most a pénzé. Vajon melyik rossz a jobb? Régen nagyobb volt az irodalom, az írók ázsiója. Ma az irodalom csak nagyon keveseké. Durvul és szürkül a világ. Most csak annyit érsz, amennyit fogyasztasz. Nemrégiben játékra hívott a Liget folyóirat, a „Mi változott?” kérdésre kellett versben válaszolni. íme: „hajad színe igen szemedé nem / amit kimutattál fogad fehére / sárgább lett s ama harminckettő / megfogyatkozott felére // bölcsebb lettél (bölcs eb kivert kutya)/ időd több de bele valód kevesebb / érzéseid zavarosak kuszák / és egyre égetőbb a seb // minden megváltozott csak én nem / változatlan picinyke rész / az örökké változó egészben / így van ez részben és egészben / amit eddig nem hittem / most már így igaz hiszem / minden ami csak van jogos tulajdonom / ha megyek magammal viszem / ma már sok mindenről tudom / hinni benne dőreség volt vak remény / megszépítette a világot / a csillogó ártatlan gyerekszem / s hátrafelé mint a rák megyek az úton / árnyékomat kapkodva fel tudom / semmi sem változott csak én”. A válaszom tehát ez a paradoxon: minden megváltozott, csak én nem, semmi sem változott, csak én. Valahogy úgy tűnik, hogy fiatalon még a rossz is jobb, mint öregedvén a jó. Már csak így van ez. Szép nevű utcában laksz. Nemcsak az utca neve szép, hanem maga az utca is. Csöndes kis utca, két oldalán juharfák, platánok és berkenyebokrok. A fákon feketerigók fütyülnek, az utcán verebek zsinatolnak, az utóbbi időben nagyon elszaporodtak a galambok is. 1978. karácsonya előtt költöztünk ide, akkor még Elek Tamás volt az utca neve. Hogy ki volt Elek Tamás, csak véletlenül tudtam meg egy újságcikkből, a lexikonokban nem volt benne. Véletlenül lett belőle hős, véletlenül lőtték le egy párizsi munkástüntetésen, Isten nyugosztalja. A szomszédos utcákat is ilyen ismeretlen mozgalmárokról nevezték el. Aztán a rendszerváltásnak köszönhetően a régi dűlőneveket kapták vissza az utcák: Gesztenyés, Szilvás, Áfonyás. Amikor ideköltöztünk, sok facsemete, süldő fa volt a környéken, sajnos nagyon sokat elpusztítottak a figyelmetlen, nemtörődöm emberek. Sok szép kis fenyő esett áldozatul a szánkózóknak. A mi házunk előtt is kipusztult három süldő juharfa. Az a négy, amelyik megmaradt, kellemes árnyékot ad nyáron, és kényelmes szálláshelyet a feketerigóknak és más madaraknak. Az erkélyen könyökölve szoktam gyönyörködni bennük. Voltál-e elsőáldozó, vallásos szellemben nevelted-e a gyermekeidet? Voltam elsőáldozó, van is fényképem róla. Tátiszájú, tejfölös hajú kis lurkó vagyok rajta, rövidnadrágban. Csak Guszti, az unokatesóm van rövidnadrágban, meg én, a többiek mind hosszúnadrágos, komoly nagyfiúk. Aki a fényképet készítette, és akinél elsőáldozók voltunk, Molnár tisztelendő úr, már rég nincs közöttünk, fiatalon meghalt. 52 XII. évfolyam 4. szám—2002. április
