Új Hevesi Napló, 12. évfolyam, 1-6. szám (2002)
2002 / 4. szám - ÉLET ÉS TUDOMÁNY - Káló Béla: A mesebeli három kívánság, Olvasás közben, Széljegyzet egy vershez
Mi is itt bontogattuk a szárnyainkat. A lap kritikai rovatának a gazdája Kabdebó Lóránt volt, a ma már szélesebb körben is ismert irodalomtudós, akinek oroszlánrésze van abban, hogy Szabó Lőrinc költészete ott van klasszikus értékeink között. A Napjaink jogutódja, a Holnap, majd az Új Holnap karolta fel a legújabb tehetségeket. Volt, van és remélhetőleg lesz is miskolci irodalom. Igaz, ereje és támogatottsága nem éri el a színházét, sem a galériáét, de ennek okait most ne firtassuk. Porkoláb Tibor felkészült irodalomtörténész, emlékszem, mekkora vihart kavart ominózus cikkével. Noha nem minden megállapításával értek egyet, azt pillanatra sem kérdőjelezném meg, hogy elmondhassa a véleményét. Nem értek vele egyet, de az életemet adnám érte, hogy elmondhassa, írta Voltaire. Én persze nem vagyok Voltaire, nem adnám az életemet, legföljebb a kisujjamat. Legjobban egy akkor még fiatalnak számító, egyébiránt tehetséges, de már alig, vagy egyáltalán nem publikáló költő volt felháborodva. A nem feltétlenül neki varrt inget magára vette. Tüzelte a többieket Tibi ellen, össze is röffent egy társaság a TIT Kazinczy klubjában, hogy számon kérjék a szerzőtől a számonkérendőket. Nem mentem el, nem szeretem, amikor az észérvekkel szemben a zsigeri indulat áll, amikor az okfejtést az indulat szennyes áradata nyomja el. Ahol ilyen kijelentés hangzott el állítólag ez egyik „sértett” szájából: „X.Y. igenis kurvajó költő!” Hát ez kurvajó! Ez bizony már kívül esik az irodalom terrénumán. Mondom, van miskolci irodalom. Azon persze lehet vitatkozni, hogy mit értünk e fogalom alatt, de hangos szóval, gyűlölettől fröcsögő szájjal ezt aligha tehetjük meg. Hogyan látod a mai magyar irodalom helyzetét? Kiket vélsz a jelenkor kulcsfiguráinak, a kor szólamvezető költőinek? A magyar irodalom híven múltjához igen gazdag és magas színvonalú, mindig megteremi a maga szépséges virágait. A lírát vélem jobban ismerni, figyelmem reflektorát leginkább a költészetre irányítom, nyilván szakmai elfogultság. De azért figyelem a többi műfajt is. A kortárs prózairodalom legnagyobbjának a nemrégiben elhunyt Mészöly Miklóst tartom, robusztus, hatalmas és időtálló életművet hagyott ránk. Esterházy Péter méltán olyan népszerű, persze elsősorban a műveltebb értelmiség körében. Bevallom, rajongok az írásaiért, élvezetes, rendkívül szellemes, lehet, hogy nem olyan mély, mint Mészöly, nem olyan megszenvedett, mint Kertész, nem olyan alapos, mint Nádas, de értékes, klasszikus életművet látok körvonalazódni. Neki végre sikerült kitömi a magyar nyelv szűk ketrecéből, számos nyelvre lefordították műveit, túlzás nélkül mondhatjuk, hogy világhírű. Ennek oka nyilván az, hogy ő nem olyan röghözkötött, hogy más népek nyelvén is ne tudna érvényeset mondani, ellentétben mondjuk Móriczcal, aki igazán csak itthon, magyarul érvényes. Esterházyval együtt sikerült az áttörés (kitörés) Nádasnak, Kertésznek, talán Konrádnak is, bár az ő külföldi megítélése ellentmondásos, szemben az előbb felsoroltakkal, akik úgy az olvasók, mint a kritikusok körében szép sikereket arattak. Itt említem meg a nálunk is most felfedezett, „rehabilitált” Márai Sándor nevét, aki igen jelentős alkotó volt, nagy kár, hogy a maga idejében nem hathatott, nem befolyásolhatta a magyar irodalom fejlődését. Nagy öröm ez a kései virágzás, de már nem adhatja azt, amit adhatott volna. Most nem az olvasókra tett hatásról beszélek, hanem az irodalmiról. Ottlik és Örkény, két klasszikus. Örkény folyamatos reneszánszát éli, Ottlik nagy hatással volt - és van? - a magyar prózára. Szólni kell Sütő Andrásról is, az erdélyi íróról, aki erős, szép prózát teremtett, de azt hiszem, emelkedettsége, patetikussága kissé távol áll a mai és eljövendő kor emberének ízlésvilágától. Bár ki tudja... 50 XII. évfolyam 4. szám—2002. április
