Új Hevesi Napló, 12. évfolyam, 1-6. szám (2002)
2002 / 4. szám - VERS, PRÓZA - Fecske Csaba: Harcosok
- Egyszer már megolajozhatnád! - korholt. - Megérdemelnéd, hogy hadbíróság elé állítsanak! Hát igaz, ami igaz, rég be kellett volna már olajozni, ismertem el magamban. Ekkor a kard nyöszörögve kicsúszott a hüvelyből, mi pedig hanyatt vágódtunk.- Ennek te vagy az oka! - kiabált mérgesen Guszti, és egy nagyot sújtott a kard lapjával a sisakomra. - Ne félj, egykomám, nem kell a fejedet levágni! Bár ami azt illeti, megérdemelnéd - dünnyögött, de azért lehúzta fejemről a rászorult sisakot. - Apuskám, énrám mindig lehet számítani - mondta vigyorogva. Elindultunk a dombra a hadiszállás felé. Az út két oldalán szilvafákon mér kéklett a gyümölcs, néhány szem a földre pottyant, darazsak lakomáztak belőle.- Jaj, a zászló... a zászló otthon maradt! - kiáltottam fel.- Azám, a zászló, te nagyokos! . mondta bosszúsan Guszti. Zászló nélkül nem lehet háború, a zászló szent.- Ha én elfelejtek valamit, akkor te biztosan még jobban elfelejted, nem lehet rád számítani! - korholt, mintha egyedül én tehetnék róla, hogy a zászló otthon maradt. A zászló gyönyörű volt, unokanővérünk varrta kék selyemből. A kék alapon a sárga hold meg a piros szív nagyon jól mutatott, megdobogtatta hős szívünket, erőt adott a csatában. Az akácos egy horhosban húzódott meg. Nyár vége volt, a vakáció utolsó napjait éltük. Ellenségnél félelmetesebben közeledett szeptember. A szélben meg-megzörrentek az akáclevelek, s szomorúan himbálta piros lampionját a hólyagkláris.- Bárcsak július lenne még! - sóhajtott Guszti. Megértőén és reménytelenül bólintottam.- Idén ez az utolsó csata, győznünk kell! - mondtam. Lábunk elé perdült egy akáclevél zörögve. Talán már az ősz üzent nekünk. A haditanyán senkit sem találtunk, csend mindenütt. Kilábaltunk az akácosból, kicsit távolabb a tisztáson futyörésző pásztor békésen legelésző kecskéivel. Néhány borókabokor. Az ösvényen valaki lassan közeledett felénk, megrakodott kordét húzott. A kótyagos Mári volt. Fekete kendője alól kikandikált rakoncátlan, durva szálú ősz haja. Rozsét fuvarozott az erdőről. Amikor megpillantott minket háborús felszerelésünkben, összecsapta a kezét:- Jaj, Istenem! A pillanatra őrizetlenül hagyott kordé megindult lefelé a domboldalon. Mári dermedten nézte a megvadult jármüvet, ahogy zörögve, zakatolva áthágott a köveken, csenevész bokrokon.- Utána! - kiáltotta Guszti. És mint a nyúl, ha lefelé fut a lejtőn, nagyokat bukfenceztünk. Talpra ugrottunk és űztük tovább a megtáltosodott kordét. Már-már elértem, amikor a kardomban megbotlottam. Fektémben láttam, hogy Guszti a kordéra veti magát, megragadja a kerekét, s a kordé kissé oldalra fordulva lassan megáll. Üvöltés hagyta el Guszti torkát. Ahogy csak erőmből telt, odarohantam hozzá. Halálsápadtan feküdt a rőzserakáson. - A kezem! - nyöszörögte. A karja élettelenül hevert mellette. Amikor hazajött a kórházból, meglátogattam. A karja vállig begipszelve, arcán fülig szaladó vigyor.- írásból fel vagyok mentve. Két hónapig egy sort sem szabad írnom. Majd te írod le a leckémet - mondta. Igen, azt hiszem, egy hős ennyit megérdemel. És irigykedve néztem rajta a gipszpólyát. 34 XII. évfolyam 4. szám—2002. április
