Új Hevesi Napló, 12. évfolyam, 1-6. szám (2002)
2002 / 4. szám - VERS, PRÓZA - T. Ágoston László: Akkor, ötvenhétben
fölakaszthatják. Hacsak... Hacsak nem áll be rendőrnek. Akkor hajlandók elfelejteni az egészet. Hát hallott még ilyen aljasságot?! Az én Sanyimat berukkoltatni rendőrnek... Most elengedték, de három nap műlva eljönnek a válaszért.- Rendőrnek? - képedt el nagyanyám. - Aztán a gazdasággal mi lesz? A maga ura már nem bírja egyedül.- Ezt is mondta nekik a Sanyim, de hát ezek nem emberek! Azt mondták rá, hogy majd a téeszcsé megdógozza azt a fődet. Nem telt bele egy hét, láttuk Sanyit hazajönni kék posztó rendőregyenruhában. Hamarosan meg is tartották az esküvőt, és a fiatalok átköltöztek a szomszéd faluba valami szolgálati lakásba. Attól kezdve nagyon ritkán járt felénk. Ha jött is, inkább csak este, sötétedés után. Nagy, jeges csönd borult a falura. Bált nem rendezhettek, s a kocsma is kongott az ürességtől. Máskor a tejcsarnok körül zsongtak a legények. A lányokat várták, hogy aztán elkísérjék őket az artézi kúthoz kannát öblögetni, s hazáig cipelhessék a vizet. Most itt is mindenki sietett, hogy lehetőleg sötétedés előtt hazaérjen. Sose lehet tudni... S ha netán mégis megáll a sarkon két ember néhány szót váltani, a harmadik figyelmeztette őket a gyülekezési tilalomra. A műhelybe se jött be senki. Se megrendelő, se olyan, aki csak néhány baráti szóra benyitott volna. Unalmunkban elkezdtünk rendezkedni apámmal. Az egyik sarokban glédába állítottuk a deszkahulladékot: „még jó lehet valamire”. A másikban ládába raktuk az ablaküveg esedékét. Nagy kincs volt ez akkor, még pult alól se lehetett ablaküveget szerezni. Darabokból raktuk össze az ablakszemeket, s gitt helyett - mert az se volt - háromszögletűre faragott faléccel szögeltük be, hogy ki ne potyogjon. De bárhogy próbáltuk is elfoglalni magunkat, ott vibrált köztünk a megfoghatatlan türelmetlenség. Apám kinézett az ablakon, és a vállamra tette a kezét.- Nézd, milyen szép idő van! - mondta. - Lassan tavaszodik. Akár el is kezdhetnénk kinyitni a szőlőt. Az ötletet tett követte. A fészerből előkerestük a hosszú pofájú nyitókapát, fölpattantunk a kerékpárra, és meg se álltunk a szőlőig. Tényleg gyönyörű, tavaszt idéző délelőtt volt. Sehol egy felhő az égen, száz ágra sütött a nap, s a távolban, mint valami tündérálom, remegett, ringott a felszálló pára. Még kopár volt a határ, a fák csupasz ágai meredtek az ég felé, meg a szomszéd falu tornya. Szinte karnyújtásnyira zsugorodtak a kilométerek. A vasútállomásra vezető út alig több mint fél kilométernyire lehetett tőlünk. Jól láttuk az arra járó kerékpárosokat, meg a lovaikat ösztökélő fuvarosokat. Találgattuk, ki lehet az. Egyszerre csak erős motorzaj, nyikorgó csörömpölés nyomta el a fuvarosok kurjongatását. A kövesúton járom hatalmas orosz tank vonult el Kunszentmiklós felé. Apám kezében megállt a szerszám. Arcvonásai megkeményedtek, elfordult, a fölre köpött.- Adja Isten, hogy ez legyen az utolsó utatok! Én meg a vállamhoz emeltem a kapát, s megcéloztam vele a középső tankot.- Ha Isten akarja, a kapanyél is elsülhet - mondtam. - Hát akkor most akarja! Szerencsére nem akarta. Apám viszont villámgyorsan kiütötte a kezemből a kapát, és lerántott a földre. A magasra húzott borozdahát mindkettőnket eltakart. A tankok megtorpantak. Az egyikből egy periszkóp emelkedett ki. Körbepásztázta a vidéket, kis ideig még nézelődtek, aztán fölbűgtak a motorok, és lassan indultak tovább.- Szerencsénk van, hogy ennyire sietnek valahová - mondta apám, és megtörölte gyöngyöző homlokát. Új Hevesi Napló 29
