Új Hevesi Napló, 12. évfolyam, 1-6. szám (2002)
2002 / 3. szám - ÉLET ÉS TUDOMÁNY - Losonci Miklós: Petőfi költői indulása
tanult, sorsának alakulásába szülei is beleszóltak. Orlay úgy tudja, hogy „Atyja azon volt, hogy mészáros legyen, jó anyja az iskolák folytatására unszolta”: Orlay jelzi, hogy Jókai Mór és az ő rajzait szemlélve „Petőfi ítélete volt a döntő”. Az is áruló mozzanat, hogy „Lenaut és Heinét különösen kedvelte, Goethértől az a véleménye, hogy nincs szíve”. Mindez már utalás arra, hogy számára milyen fontos az érzelem, annak telítettsége, a túlzott intellektualitástól, mely Goethe egyénisége, távol tartotta magát - számára idegen maradt. Hiába írta lelkesülten bordalait, fogyasztásában mértékletes maradt. Jellemző, hogy „Szokása volt reggelenként csípőig hideg vízzel mosakodni”. Mindez utal ápoltságára, frissességét, szívósságát növelte. Tizenöt éves Petőfi, kamasz, amikor Aszódon 1838. júliusában nem üzen, mint később Ady, hanem búcsúzik iskolájától „labdát veregetve”, de beszámolva arról is, hogy társaival itt a Pinduson és a Helikonon járt - Nasót, azaz Ovidiust olvasott. Már ekkor művelt volt? Gyorsan fogékony mindenképpen. Szokványos szavak vállalkoznak főszerepre? Szív, tűz, hó, por. Költői nyitányát áthatják az előjelzések. Amikor Selmecen, 1839-ben az iíjú Petőfi „Ősid félisten lelkét” említi, már Nietzschét prognosztizálja, aki akkor még nem is él, akaratlan utalva a Bhagavad-Gíta „felsőlélek” állapotára, mely több mint emberi - a magyar elődöket értve, jellemezve. Ibolya, bokréta, rózsakert, rózsaág, rózsaszál, „rózsa hajnalébredése” - mintha Hafiz sirázi kertjében járnánk vagy Csokonai, Goethe illatos látványait szemlélgetnénk, pedig csak petőfi zsengéit olvassuk, ahol „bíbor bimbók”, „arany esti csillag”, „kékellő homály”, „tündérfény” és „A leányka nefelejcs-szeme” is föltünedezik, a költészet ígérete. Barna lányt szőke lány vált - mindkét szín, mindkét jelenség 1840-es verseiben, melyeket későbbi önmagához mérten még versezetnek nevezehetünk, megvillan, ha még nem is a csoda, de annak elhintett magjai. Észreveszi az „arany kalász” nemcsak a mezőkön, hanem hamarsoan Dunavecsén Nagy Zsuzsika hajában. Ő, Petőfi az első, aki a nyár és a női szépség szőkeségét egyezteti, melyet Juhász Gyula emel magasra Sárvári Anna szőke hajában és a szőke mezőkben. Petőfi még nem Petőfi, még a magyarosan írott Petrovics Sándor, de már ízleli a szavak kincsesbányáját a „jégszív”, „Gyémánt-cseppel éltető patakocska”, „Éjszak hófödözte bús ölén”, „kéklő fátyol”, „zöldelő hant bársony pázsit alakzatokban. Gyorsulva készülődik a költő Petrovics-Petőfi szívében, már 1840-ban pergeti magában azt a lehetőséget, mely később „Az Alföld” látomása lesz, akkor még csak így: „Csókolva ölelkeznek Csepel mezőivel Dunának ezüst hullámai:” Itt már csókolózik a táj, mező és folyam párjában, hamarosan mosolyogni kezd a Duna-Tisza köze, s ez „Az Alföld”-nek az a magaslati pontja, ahol Leonardót képes folytatni a magyar költészet. Szerb Antalnak csak részben van igaza, amikor Petőfi költészetének biedermeier elemeire hívja föl figyelmünk, ugyanis ez egyrészt tény, az még inkább, hogy ez a személet, zsengéiben még erőteljesebb, s csupán formai indítékú, hiszen a bidermeier a felvilágosodás és a francia forradalom ellenbeszéde az irodalomban. Petőfi már Petrovics korában sem reakcionárius, csak stílusában rengeteg a rózsa, a szív, a borongó köd, szemlélete a biedermeier, nem a világszemlélete. „Repedsz meg, égő kebelem” - ez a biedermeier, egyúttal irány Adyhoz, aki a „Minden Egész eltörött” hitvallója egy új világ teremtésében, melynek Petőfi is apostola. (Folytatjuk) 70 XII. évfolyam 3. szám—2002. március
