Új Hevesi Napló, 12. évfolyam, 1-6. szám (2002)
2002 / 3. szám - ÉLET ÉS TUDOMÁNY - Cs. Varga István: „Jó kedvvel, bőséggel”, ha szeretet nincs bennem
jellemezte. Példa-embernek tudták, tisztelték és szerették azok a diákok is, akiknek csak évfolyam-előadásokat tartott. Élete a szeretet bizonyságtétele, őrá valóban érvényes az írás szava: „A szeretet türelmes, a szeretet jóságos, nem féltékeny, nem kérkedik, nem fuvalkodik fel, nem tapintatlan, nem keresi a magáét, nem gerjed haragra, nem gondol rosszra, nem örül a gonoszságnak, de együtt örül az igazsággal; mindent eltűr, mindent elhisz, mindent remél, mindent elvisel.” Szeretetét számomra húsz év óta Julowné Magdika testesíti meg. Magdika mulier fortis, erős asszony volt Viktor bácsi életében, annak bizonyult férje halála után is. Köszönöm Magdikának az irántam és családom iránt sokszor kifejezett, figyelmes szeretetét. Hiszem, hogy a világban zajló sok visszaélés, méltánytalanság ellenére egyetlen igazi valóság: a szeretet. Viktor bácsi tudta: önmagában sem a siker, sem a rang, sem a vagyon a legfőbb jó az életben. Sikeres, rangos, vagyonos embereket láthatunk, de boldog embert keveset. Viktor bácsi szeretetben, lélekben volt gazdag és boldog ember. Gazdag, ahogyan Bőd Péter a gazdagságot értelmezi: „Ki a gazdag? Akinek elég, amije vagyon.” Példája bizonyság és intelem: „ha szeretet nincs bennem, olyan vagyok, mint a zengő érc vagy pengő cimbalom.” (1 Kor 13-1-13.) Viktor bácsi! Bár ez a hely, a temető, csak egy jel (neked pont, lehet, hogy kettős- ?, nekünk kérdő- vagy felkiáltó-, most leginkább: gondolat- vagy hiányjel, de az is lehet, hogy záró- ?), mégis eljöttünk (nem hozzád, még nem is utánad, inkább csak: érted), mert szeretünk. S mert szeretünk, nem az itt porladó csontjaidhoz szólunk (nem üzengetünk neked a túlvilágra), mint élőt szólítunk (nem sírodból); magunkból hívunk elő. Magunkból hívunk elő: itt álltunk húsz éve gyásztól, téltől gémberedetten. Amit tőled tanultunk, (a te idődön onnan, s a miénken még innen) nem dermedt fagyos emlékké, máig melegít (föl-fölizzó emléked parazsát még nem a feledés hülő hamuja alól kell kifulladva életre szítanunk), bár azóta, hogy rád hullottak e fagyos rögök, fordult a világ. Nagyot fordult a világ. Új évezredre hasadt a krisztusi idő, robajos sóhajjal, - jaj, te, mégis hogy szeretted volna megérni! Fordult nálunk is a rendszer, csöndben, s talán nem is egészen, - jaj, te, hogy örülnél már ennyinek is! Fordult a technika; nem papírra, képernyőre tapad tekintetünk, s már zsebünkben hordjuk a telefont, - jaj, ez is hogy érdekelne téged is! Fordultak az emberek, félig, vagy teljesen, van, kinek csak köpönyege, - jaj, milyen ismerős mosoly suhanna végig arcodon! Fordultunk mi is, ki még termőre, ki a föld, ki már az ég felé. S az ég felé fordulva Isten is megszürkült vagy kifényesedett, csak te maradtál bennünk változatlan (neked bennünk sem árt vagy használ az idő), te még mindig velünk énekelsz, ércesen, mi meg már rozsdás szeméremmel neked is mondjuk a zsoltárt, vágyva- remélve, az Isten még érti az élőt, minket talán éppen általad, hiszen mi Tebenned bíztunk... Keresztesné Várhelyi Ilona Köztemető, 2002. január 18. Új Hevesi Napló 67
