Új Hevesi Napló, 12. évfolyam, 1-6. szám (2002)

2002 / 3. szám - ÉLET ÉS TUDOMÁNY - Cs. Varga István: „Jó kedvvel, bőséggel”, ha szeretet nincs bennem

szomjúság, nagy hévség / s fáradtság mulatságok.” A méltán híres áldáskívánás előtt a költő bevallja a végvári élet tragikus tényeit is: „Viadalhelyeken véresen, sebekben / halva sokan feküsznek, / Sok vad s madár gyomra gyakran koporsója / vitézül holt testeknek.”

Aligha lehetett hatástalan az „Emberségről példát, vitézségről formát” adó költemény tüzetes és elmélyült interpretációjára az analizáló irodalomtudós világképe, eszmeisége sem. Julow Viktor bensőségesen ismerte Balassinak, „a dallá vált magyar élet első héroszá”-nak (Németh László), a végvári vitézek világának, veszélyesen kalandos életének egri színterét.

Viktor bácsi halk szóval arról is szólt egyszer, hogy egyik angol ősét Clark Ádám hívta Magyarországra, Clarkot pedig Széchenyi István. Őseinek nyelvét, kultúráját, irodalmát alaposan ismerte és szívből szerette. Származása és magyarságtudata sosem jelentett gondot a számára. (Elődeinek sírkövén még a Yulow névváltozat olvasható.)

Többször is eltöprengtünk a magyar sorsról, nemzeti megmaradásunkról. Például arról hogy a töröktől elfoglalt Győrt Bécs mennyire sietett visszafoglalni, mert túl közel volt hozzá. 1552-ben, Drégely után és Eger előtt, az Ipolyságon, a palásti csatában Bécs éppúgy magára hagyta a magyar, olasz és német hősöket, mint az egri várvédőket. (Rimaszombatnál állt a császári had, ha Eger elesik, a török ne tudja elözönleni a bányavárosokat.) Döbbenetes, de nem köztudott tény, hogy Dobó feje fölött a Bécs által kimondott, az ostrom idejére felfüggesztett halálos ítélet lebegett. Az egri hősök maratoni győzelmet arattak, Németh Lászlótól tudjuk: „Marathonnál a kétségbeesés győzött.” (Debreceni Káté.)

Viktor bácsi szerette a Valedicit patriae sorait: „Ó én édes hazám, te jó Magyarország, / Ki keresztyénségnek viseled paizsát” és az „Egriek, vitézek, végeknek tüköri” szerelmetes vallomást. Németh László 1927-es Balassi portréja szerint ezt a költeményt „még a mai magyar emlékektől ostobán elidegenített műveltjeink is” ismerték... Balassi sorsának rejtelmeiben magyar sorskérdések rejlenek: „Magyar költő volt. (...) mert főúr létére is bitang volt hazájában, rágalmazták, és úgy végezte, ahogy annyi jó magyar: kitagadva.” Eltűnődtünk: Eger délről volt végvár, és elesett, Trianon óta északról lett majdnem határváros.

Mindketten szerettük az „Adj már csendességet” című fohászkodást, de egyetértettünk abban, hogy katartikusabb erejű, felrázóbb hatású, mert az emberi lét nagyobb mélységéből kiált a „Bocsásd meg Úristen ifjúságomnak vétkét...” Balassi példa arra is, ahogyan a mélység a mélységet hívja a régi magyar literatúrában. Kodály tehetségét zseniálisan inspirálta a „Segéll meg engemet én édes Istenem! / Reméntelenségben ne hagyj elsillyednem...” mélyről felszakadó könyörgés: „Segedelmem légy mellettem, ne hagyj megszégyenednem!”

V.

Éveken át az Eger—Füzesabony—Debrecen vasútvonalon jártam tanítani a debreceni egyetem orosz irodalmi tanszékére. Szellemi-lelki emlékek, élmények kísértek utamon. A „Hortobágy mellyéke” Veres Péter pátriája... Gulyás Pál Debrecentől Rimaszombatig meg is verselte az utat. Elégikusan búcsúzott a Nagyállomástól, a tiszafüredi hídról csodálta, hogyan „fénylik a régi Tisza, / nyári napnak alkonyulatában.” Rimaszombatban, a fő téren meghatottan üdvözölte az „érccé vált” , „nagytiszteletü poétát”: „vasgyúró Tompa Mihályt”.

Viktor bácsival 1982 januárjában találkoztam utoljára, röviddel a halála előtt. A villamoson együtt utaztunk az egyetemig. Lelkesen beszélt Gulyás Pál lépcsőzetes szerkezetű nagy költeményéről, a Debrecen, ó-kikötőről. Fennhangon idézgettük:

Új Hevesi Napló

65