Új Hevesi Napló, 12. évfolyam, 1-6. szám (2002)

2002 / 3. szám - VERS, PRÓZA - Polner Zoltán: Balzac éjszakái

WOa/xac éiáxa/cái

Mester! A Notre-Dame csipkés kőtömbje roppant nehezék

ma Párizson. Utcái szellőzködve lebegnek a fűszeres déli szélben. Kövein lefüggönyözve zörögnek a konflisok, s a nők hajában csillagok ragyognak. Tündéri nyári éj ígérkezik ma is, hogy elkísérje a gyémánt kézelőket a Montmartre-on várakozó kokottokig.

Zöld penészben vergődnek lent a fák, és lila árnyékot

virágzik a hidak alatt a Szajna. Görgeti az önfeledt, lázasan-édes suttogásokat, viszi a könnyek keresztjét, és a hold elé torlódik annyi tragédia.

A rozetták üvegén átszüremlik a végtelen kegyelem, de a színházi kortinákon vigyorog a sátán.

Emlékszik-e mikor megérkezett? Az ifjúság piros

trombitái ujjongtak a ködben. Ön névtelen volt, névtelen. Nyikorgó falépcsőkön kapaszkodott föl a magasba. Manzárdszobája fölött lobogó egek, szürke háztetők.

Hoztam kenyeret, húst, de csak itta a kávékat, írt s nem evett.

Szerzetes és gályarab egyszemélyben. S kint a Bourbonok.

Mester! A dóm most kezdi ütni az éjfélt. A Tuileriákkertjében már fekete ministráns lépked a rózsák között. Feljöttem, hogy gyertyát gyújtsak önnek. A többi nem tartozik rám. Csak fúj itt a szél, mintha egy zokogó angyal járna a házban, mintha keresnének valakit a poroszlók.

Én nem tudom, mi végre mindez, de Isten óvja önt.

Új Hevesi Napló

41