Új Hevesi Napló, 12. évfolyam, 1-6. szám (2002)
2002 / 3. szám - VERS, PRÓZA - Fridél Lajos: Bükkaljai ösvényeken XLV
Mindehhez még hozzájárult a hatalmas, hosszúszőrű téli bunda, amelyben, amikor kiváltott a vágás szélső bokrai közül, néhányan nem hittek a szemüknek. A havas, fehér környezetben ez a fekete, robusztus, hatalmas csoda, mint valami túlvilági főördög, mint valami itt felejtett ősállat, úgy mozgott. Amíg az egyik vendég meg nem lőtte. A szerencsés elejtőnek élete második disznója volt ez, mert egy évvel azelőtt már lőtt egy kis süldőt, szintén vendégként, s szintén hajtásban. Nos, annak a sziklaszói, rangos remetének voltak akkora lábai, mint amilyen lábnyomokat ez a disznó hagyott itt, a legázolt kukoricaföld puha talajában. Erre gondolt Pista, amikor azon morfondírozott, hogy hol kellene ennek az útját elülni, hogy még akkor lehessen rá lövést adni, mielőtt bevált a kukoricába. A patakparton jött végig a fuzbokrok takarásában, egészen a tábla sarkáig. Ott csúszott be a sarkon. Itt azonban meglátni is lehetetlen, nem még meglőni. Valahol a patak töltésén kellene várni, ott, ahol van annyi nyílt terület, ahol észrevehető, ahol megcélozható. De hol van ilyen? - kérdezte önmagától, és már indult is a töltés szélén, hogy rátaláljon arra a helyre, amit lelki szemeivel már látott maga előtt. Még száz métert sem kellett mennie, amikor megtalálta, amit keresett. Egy tíz méter széles nyiladékot a sűrű bokrok között. Igaz, a fü itt is magas volt, de épp ez volt a szerencse. Megnyomozta a helyet, és örömmel állapította meg, hogy a disznó itt váltott át, idefelé is, meg vissza is. Közben nem állt meg, nem tétovázott, hanem nyugodtan áthaladt a viszonylag takarás nélküli helyen. Ha közeledik, már messziről meghallom, s rá tudok készülni a lövésre. Ha meg kilép, azonnal lövök - így gondolta Pista, és megnyugodott, ha egyáltalán lehetett ezt a lelkiállapotot nyugalomnak nevezni, mert valójában, igazából csak most kezdett idegeskedni, pedig az este még távol volt. Egész délután ez járt a fejében, nem is tudott a bolt dolgaira figyelni. Csak valami meg ne zavarja! Csak nehogy közbejöjjön valami! Nehogy valami frontbetörés, durva időjárás-változás, erős légnyomásváltozás miatt úgy döntsön a nagy, hogy mégsem erre jön, vagy hogy nem itt kezdi majd a vacsoraszerző körútját! Mert megtörténhet ilyen is. Mert adódhat olyan, amikor minden józan emberi ész azt diktálná, hogy mint eddig mindig, most is ugyanúgy érkezik majd a vad, de ennek ellenére nem is jelentkezik. Nyár elején, őzbakvadászat során tapasztalta ezt utoljára Pista. A cseresznyefák alatti vadföld sarkán ücsörgött, távcsövezte a szemközti oldalt, bakot keresve. Az alatta húzódó nedves gödrön túli oldal igazi őzes - bokros, galagonyás, borókás - elegyes terület volt, amiből naplementekor sorban mozdultak ki a suták gidáikkal, egy tehén kisborjával, sőt süldőket is látott, még rókát is. Aztán a lővilág legvégén észrevett egy bakot. Ám a nagy távolság és a kevés fény miatt már nem tudta megfelelően elbírálni, így másnap úgy helyezkedett el, hogy a bak vélt tartózkodási helyéhez közelebb legyen. Ám aznap semmit sem látott. Még rókát sem. De még madárdalt sem hallott. Arra gondolt, hogy napközben történt itt valami, ami megzavarta a terület nyugalmát. Gombázók járhattak erre, kóbor kutyák, esetleg kirándulók. Sok minden miatt kimozdulhat a vad megszokott helyéről, amiről az esténként ide óvatoskodó vadász semmit sem tud. Csalódottan tért haza István, de mivel a bak biztató, szép trófeát ígérő lehetőség volt, a következő estére szintén ide iratkozott be. Napközben aztán egyrészt a meteorológiai jelentéseket hallgatva, másrészt az esős, melegfront-betörést maga is érzékelve rádöbbent, hogy nagy valószínűséggel ez volt az oka, hogy a vad kevesebbet mozgott, illetve inkább a takarásban maradva nem is indult el. Mert érzékeny idegrendszerük valami miatt így javasolta, ezt ajánlotta vagy parancsolta. 24 XII. évfolyam 3. szám—2002. március
