Új Hevesi Napló, 12. évfolyam, 1-6. szám (2002)
2002 / 2. szám - KÖZÉLET - M. Nagy István: Az írás dilemmái
megépíteni. S ha az ember gondolata lehagyja a valóságot, akkor elkezd álmodozni és fantáziáim, összemossa a realitást a virtualitással. Az írás egyik központi dilemmája: megírjam vagy megéljem: Aki az írást választja, az lényegében lemond a megélés teljes körű lehetőségéről. Az író tehát áldozat. Mint ahogy áldozat a színész is, aki a szerepe megformálásakor, az átlényegülésben nem önmaga örömét találja, hanem az örömöt a közönsége számára óhajtja. A színész csak szekundér jellegű örömhöz, a siker öröméhez jut. Az összes többi munka és áldozat. Az író feladata összetettebb a színészénél, mert a siker esetében kútméreggel is képes felérni. Egyrészt mérgezheti saját magát a hiúság nehezen fékezhető viszonyai közt, másrészt mérgezheti a környezetét, olvasótáborát a megalkuvásból, eltévelyedésből fakadó szavakkal. Ez megtörténhet egyenes szándékkal - gazemberségből- vagy gondatlanságból, ez utóbbi eset a tévesztés. írás csak kétféle lehet: vagy világalkotó, vagy világromboló. A küszöbön ácsorogni nem lehet. Minden írásmü vagy a lét felső emeleteibe emel, vagy a káoszba lök. Köztes állapot nincs. Látható, igen nagy az író felelőssége, hogy engedelmeskedik-e annak a mágikus és misztikus gravitációnak, mely őt az írásművészet bűvkörébe csalogatja. Sokakat inkább a nyomtatott betű csábít, mint a szigorúan vett írás. Mert a kettő még távoli rokonságban sincs egymással. A nyomtatott betű a nyilvánosságnak szól, az írást pedig az író sajátmagának írja a jegyzetfüzetébe, a naplójába, megfeledkezve arról, hogy közönség egyáltalán létezik. Bizony, szánalmasak az izzadva írók, akiket oldalszámra fizetnek. Ha hallgatnának, akár még boldogok is lehetnének, de ők sikert, pénzt és egzisztenciát akarnak, a szentimentális boldogság helyett megelégszenek a boldogulással. Gondolati terméket alkotni csakis magányban lehet, gondolat csakis a csend áhítatában képes érni. Ezért az írónak a magányosságot is, mint egy áldozatot a sok közül, fel kell vállalnia. Mint ahogy be kell hódolnia a szépség-vallásnak, meg kell szerveznie harcát a populáris népszerűsége ellen. A tömegektől elhatárolódva, a tömegekért és a tömegekért dolgozni - bizony nem egyszerű feladat. Egy író egy személyben férfi és nő, felnőtt és gyerek, király, főpap, hadvezér, orvos, bíró és lumpen alkoholista. Mert minden írásműnek róluk vagy nekik kell, hogy készüljön. Önmagát pedig ki kell felejteni a történetből, személye helyett csak a szellemisége és a küldetéstudata lehet jelen. Két utat kell járnia egyszerre, az istenek útját és az emberek útját, s a kettőnek össze kell érnie. Ezek után azt hiszem, senki sem vitatja, az írói, költői „szakma” nem oktatható és nem megtanulható, mert érdemet, alkalmatosságot megtanítani nem lehet. Az igazi írásművet úgysem az író hozza létre, hanem a kozmosz. Az író csak egy állomás, egy áttétel, egy üzenetközvetítő, az őslogosz emlékeztetője, az aranykor emlékezetben tartásának szolgáló eszköze. Tézisszerű mondatokat írtam az írásművészetről, felsorakoztattam - pro és kontra- annak fény- és árnyoldalait. Tulajdonképpen jól magamra ijesztettem, hiszen én sem hittem, hogy egy író és írásműve mekkora felelősséget vállal magára a működésével. Nem kívánok lemondani az életélmény megéléséről, én inkább megélem, mint megírom, határoztam el magamban. Pár nap múlva az a kérdés merült fel bennem, jogom van-e visszatartani egy megszületett és egy röppályára kéredzkedő intuíciómat, gondolati energiámat? Ha ezt megteszem, nem olvassák-e fel valahol és valamikor bűnömül? Az életet megéljem vagy megírjam? Ez itt a kérdés, ez itt a dilemma. A választ magam sem tudom. De jegyzetfüzetet mindig tartok magamnál, ennek néhány lapját volt módjuk most elolvasni. Új Hevesi Napló 87
