Új Hevesi Napló, 12. évfolyam, 1-6. szám (2002)
2002 / 2. szám - KÖZÉLET - Tóth Ferenc: Megemlékezés az egri sortűz emlékhelyén
Új Hevesi Napló 63 Negyvenöt évvel ezelőtt szörnyű vérfürdő zajlott le ezen a helyen. Most ünnepi harangzúgás és Albinoni Adagio-jának dallamai idézték fel a lelkűnkben és gondolatainkban az áldozatok emlékét. Erre visszaemlékezni nemcsak kegyeleti elvárás. A mi felelősségünk és lelkiismereti kötelességünk, hogy ártatlan embertársaink emléke tovább éljen az elkövetkező generációkban. Ezt a mészárlást nem valami rendkívüli állapot vagy fenyegető helyzet váltotta ki. Nem előzte meg sem provokáció, sem szervezett demonstráció. Annak egyedüli oka és indítéka politikai bosszúállás volt. A megbukott, és az önmaga által kompromittálódott pártapparátus gyáva és brutális bosszúállása. Mi tisztában vagyunk azzal, hogy ezeknek a bűncselekményeknek a főbünösei elsősorban nem azok, akik végrehajtották, hanem azok, akik országszerte kiagyalták. A végrehajtók sok esetben csak megalkuvó, vagy még inkább megfélemlített, terrorizált alárendeltek voltak. Bizonyos tekintetben maguk is áldozatok. Egy ördögien szadista megtorlás bűnbakjai. A tehergépkocsikon érkező karhatalmi különítmény itt minden előzetes figyelmeztetés nélkül golyózáport zúdított a gyanútlan emberekre, bámészkodókra, járókelőkre, dolgaik után igyekvőkre. Nőkre, férfiakra válogatás nélkül. Néhányan azonnal holtan estek össze, nem kevesen súlyos sebekben fetrengtek az úttesten, majd a kórházban következett be a haláluk. Mindenki menekülni próbált, és legtöbbjüket menekülés közben találta lövés. A hiteles dokumentumok szerint többnyire hátulról. A szemtanúk állítása szerint az úttestet vértócsák borították. Akik tehették, igyekeztek a sérülteket támogatni, és vitték, vonszolták a szerencsétleneket a kórházba. A karhatalom nem tartotta magára nézve kötelezőnek azt a mindenekfeletti emberi parancsot, hogy a magatehetetlen ember nem ellenfél többé. Iszonyatos, hogy a kórház kapujában lőtték le egyik betegszállító munkatársunkat. Dicséret illeti viszont emberi magatartásból a szemben lévő épületben akkoriban működő Városi Rendőrkapitányság személyzetét, amelynek tagjai segítséget nyújtottak a rászorulóknak, karjukban vitték a segélyhelyre a sebesülteket. Én sebész szakorvosként dolgoztam ebben a kórházban. A kétségbeesett embertömeg nagy része ide igyekezett bejutni menekülést keresve. És ott szembesültem azokban a percekben olyan emberi lénynek nem nevezhető szörnyeteggel, aki a kórház falain belül is géppisztollyal üldözte a fejvesztetten menekülőket. A teljes sebészeti apparátus, nővérek, orvosok szakadatlanul küzdöttünk a sérültek ellátásán a kimerülésig, más osztályok személyzetével együtt. Napokon át hallgattuk az áldozatok jajkiáltását és átkozódását. A haldoklók mellett bizony nem tudtuk visszatartani a könnyeinket. A tehetetlen düh fojtogatott bennünket, amely most már életünk végéig elkísér. Nem akarom részletezni az átélt rémségeket, többször is elmondtam már itt, és a farizeusi módon elszabotált, büntetőeljárásnak nem mondható komédiák során.
