Új Hevesi Napló, 12. évfolyam, 1-6. szám (2002)
2002 / 2. szám - ÉLET ÉS TUDOMÁNY - Löwey Lilla: Erdélyvarázslatos Erdély
II. Rákóczi Ferenc szabadságharca, valamint az 1848/49-es forradalom és szabadságharc leverése után, a románság vezető rétegeinek ellenállása dacára a kiegyezés megteremtette a rég áhítozott uniót. A 20. század vészterhes évei sem hoztak igazi megnyugvást, történelmi igazságtételt. 1918-ban a román csapatok megszállták Erdélyt, majd 1920-ban - a román „túlsúly” alapján - a Partiummal megnövelt országrészt a trianoni békeszerződés Romániához csatolta. Erre az állapotra mondta aztán rá az áment az 1946-os párizsi békeszerződés, figyelmen kívül hagyva azt a tanúságtételt, hogy évszázadokon keresztül Erdély Magyarország része volt, mint erdélyi fejedelemség korlátozott önállóságot élvezett, s önálló belső helyzete a Habsburg uralkodók idején is megmaradt. Az üde szépségű, kincsekben gazdag Erdély otthont adott az illatos kaszálók tövében megtelepedett lakosságnak, akiket az ősi életforma, a megtartó erejű hit, a jellemszilárdság, a túlélést biztosító humor, a kemény gerinc és a tapintatos alkalmazkodó készség megtanított arra, hogy a sziklából is életet kell fakasztania, ha élni akar. Ha kell, szembeszállni a viharral, ha kell, megállni csöndben, megmaradni szívós gyökérként. A történelmi idők távlatában az erdélyi ember mindig alkalmazkodott a természet adta lehetőségekhez, így tudta túlélni a történelem viharait s a természet zordságát. E testet- lelket próbáló élet formálta őket szívóssá, furfangossá, olyanná, hogy még önmagukat is túlélték. Erdély történetének viharos megpróbáltatásai végigkísérték e népet: a honfoglalás idején nem csupán a felzúgó hegyi patakok zenéje fogadta őket, nem csak a Kárpátok roppant sziklatömege tartotta szent fogadalmát, amely szerint mint szabad határőr teljesíti kötelességét, hanem jutalma mindig erejének és türelmének próbatétele volt. Mi a jutalmunk nekünk, leszármazottaknak, túlélő magyaroknak, akik a sors kegyetlen szeszélye folytán csupán útlevelünk felmutatása után kereshetjük meg a legszebben szóló költőnk szülőházát Nagyszalontán, ahhoz is útlevélre van szükségünk, hogy eljussunk a rodostói álmodozó-levelező rommá lett ősi kúriájához, s ahhoz is, hogy megnézzük a vidéket, ahol a legnagyobb jeltelen s meglelhetetlen sír magába fogadta valahol Segesvár környékén a „világszabadság” költőjét. Ez a módja, hogy a nagyváradi tivomyás éjszakák mélybe és magasba röpítő poétájának emlékhelyeire bukkanjunk, hogy megleljük a modem magyar „Tiszta szoba” a kalotaszegi Magyarvistán festészet szülőföldjét Nagybányán, hogy (Fotó: Abkarovits Endre) Ábel első lépéseinek nyomát 58 XII. évfolyam 2. szám—február
