Új Hevesi Napló, 12. évfolyam, 1-6. szám (2002)
2002 / 2. szám - VERS, PRÓZA - Gyüre Lajos: Apáczai
nyugalmát. Hogy lesz most itt?... Jaj, Istenem! Eleget mondta az én drága jó apám: maradjatok, nagy az egyetem Utrechtben, jut ott egy katedra neked is!... Nem hallgattál rá... Mindig csak azt hajtogattad, hogy téged hazavámak! No, szépen várnak, mondhatom! APÁCZAI: (Türelmesen hallgatja) Édes Alettám! Eljön az az idő is. Ki kell várni. A gyümölcs is hosszú ideig érik, míg ízlelheted. APÁCZAINÉ: (Sírósan) Igen... várni... Mindig csak várni... De meddig? És különben is: ha elmégy az egyetemre... APÁCZAI: (Oktatólag) Akadémia. Ez csak akadémia... APÁCZAINÉ: (Bosszankodva) Mindegy az. A való az, hogy ha elmégy, akkor én itt bezárva a falak közé, várhatok, míg hazajössz. Nincs kihez szólni... De hát hiába is szólnék, nem tudok velük szót érteni... Az utcára se mehetek ki ebben a ruhában. Azt hinnék, hogy vásári képmutogató vagyok. Itt más a viselet, s nekem olyan ruhám nincsen... Honnan is volna? APÁCZAI: Itt van neked Jancsika. APÁCZAINÉ: (Bosszúsan) Vele aztán beszélhetek! SÁRA NÉNI: (Jön a házból) Látom, a fiatal professzomé lelkem ugyancsak elbúsulta magát. Hazavágyik az övéi közé. Igaz-é? (hozzámegy, öregesen megsimogatja az arcát) Hát bizony, így van az a menyecskékkel! Követni kell az urát jóban- rosszban... Én is így vótam az enyéimmel! Vót belőlük kettő is! Hát én már csak tudom!... Az első, mikor felöntött a garatra, vót nemulass! Meg ereszd el a hajam!... A második meg olyan szoknyapecér vót, hogy mikor meghótt, a fél Hóstát asszonya siratta!... Szégyenszemre még a koporsójához is odabiggyesztették magikat... Osztán lássák kigyelmetek, mind a kettő én temettem el... No, megyek a dógomra... (Visszamegy a házba) APÁCZAINÉ: (Apáczai felé) Mit mond? APÁCZAI: Azt, hogy a feleségnek az a kötelessége, hogy kövesse az urát. APÁCZAINÉ: Márpedig az írásban nem ez áll! (Bibliát vesz elő a ládában levő könyvek közül, és olvas) ,Annak okáért elhagyja a férfiú az ő atyját és anyját, és ragaszkodik feleségéhez és lesznek egy testté!” (Diadalmasan néz Apáczaira) APÁCZAI: (Elveszi tőle a könyvet, lapoz benne, majd odanyújtja neki) Ezt is olvasd el! APÁCZAINÉ: (Elbizonytalanodva) „És felkele Rebeka és az ő szolgálóleányai és felülének a tevékre s követék azt a férfiút”... (Kisidei hallgatás után) Akkor most mi az igazság? APÁCZAI: Az igazság az, kedvesem, hogy engem az erdélyi reformált eklézsia taníttatott hosszú éveken át. Küldözték az utazó kalmárok által a jobbágyi dézsmából kikerekedett forintokat, hogy tanulhassak, vigyem valamire. APÁCZAINÉ: (Közbevág) Vitted is! Vöcius professzor is megmondta: maradj ott, s majd ha híres emberré magasodsz, akkor térj haza. Mert akkor lesz becsületed. De így itt mire viszed? APÁCZAI: Gondolom, nem lesz hiábavaló munkálkodásom. Ha mindenki, aki külhonban szedte össze fáradságosan tudását, künn maradna, mi válnék édes hazánkból? Kik emelnék fel tunya elmaradottságából, ha nem tanult fia?! Tán a külhoni doktorok, akik csak a zsírosabb falat után kapdosnak ide, de még arra sem futja szándékukból, hogy a nyelvet megtanulják, vaj’ inkább a földbe tapodnák. Lenézik a szakadt gúnyájú jobbágyot, urait nemkülönben. Tudom, hogy Csulai püspök uram nem fogad jó szívvel, bár ő hívott haza, mert nem vagyok hív szolgája a 20 XII. évfolyam 2. szám—február
