Új Hevesi Napló, 12. évfolyam, 1-6. szám (2002)
2002 / 2. szám - VERS, PRÓZA - Fecske Csaba: Posztolók, Nem mondhatom, hogy nincsen
fecske Csaba Gyerekkoromban aratás-cséplés idején őrséget kellett adni a falubelieknek, hogy tűz esetén riasztani tudják a lakosságot és a tűzoltóságot. Ilyenkor, szárazság idején bizony elég gyakran lobbant lángra egy-egy pajta, csűr vagy boglya, így elejét lehetett venni, hogy porig égjen a falu, mely sok zsúpfedeles házával békésen bújt meg a hegyek koszorúzta völgyben. Három helyszínen kellett posztolni: a tanácsházán, a tüzoltószerszámnál és a templomtoronyban. A kisbíró kidobolta, mikor kinek kell posztolni. Falkába verődve kísértük végig a falun a kisbírót, a végén már kívülről fújtuk a szöveget, amely elég kacifántosnak tűnt. Irigyeltük a kisbírót a dobja miatt, meg azért, hogyha elkiáltotta magát: „Közhírré tétetik!” - mindenki őrá figyelt. Szerettem a posztolást, amely ugyan a felnőttek feladat lett volna, de ők inkább a gyerekekre és a magatehetetlen öregekre bízták, nem értek rá, körmükre égett a munka a búzaföldeken. A tanácsháza folyosója dohos volt és salétromos. A gyalulatlan, kecskelábú asztalon fekete telefonkészülék árválkodott, azon kellett volna értesíteni a járási tűzoltóságot, ha tűz ütött volna ki. Kurblis telefon volt, sötét hallgatásával kicsit ijesztő is, és bizony fogalmam se volt, hogyan kell használni. A levegőtlen folyosón, a félhomályban lassan telt az idő. Csönd volt az irodában, csak a szótlan, alacsony termetű tanácselnök, meg a szőke, nyeszlett tanácstitkár tartózkodott az épületben. No meg a kisbíró, aki ha nem az öreg írógépet gyötörte, végigcsoszogott előttem elálló, nagy füleit mozgatva szemöldökéig húzott svájcisapkája alatt. A tüzoltószertár - vagy ahogyan mi neveztük, vízipuskaház - sokkal érdekesebb őrhely volt. Abban a deszkából tákolt fészerszerű épületben tartották a helybeli, önkéntes tűzoltók a vízipuskát, ezt a négy keréken gördülő tartályt, amelyre kéziszivattyú volt szerelve. Vasárnap délelőttönként evvel gyakoroltak pattogó vezényszavakra. Szájtátva bámultuk őket. A hamuszürke egyenruhát, a csillogó kitüntetéseket. Minden mozdulatuk villámgyors volt, bár megfontolt és kimért. Pár perc alatt a patakhoz gurították a vízipuskát, a szivattyú vasszarvait sebesen föl-alá mozgatva egykettőre megtöltötték vízzel a tartályt, összeszerelték a tömlőket, és máris készen álltak a tűzoltásra. Még nézni is gyönyörűség volt. Hát persze, hogy tűzoltó akartam lenni, ha felnövök. Arra gondoltam, milyen jó lenne, ha most tűz ütne ki, én nyitnám a kaput a tűzoltóknak, talán még azt is megengednék, hogy segítsek nekik az oltásban. De sajnos tűz csak nagyanyám kemencéjében lobogott, azt pedig nem kellett eloltani, mert nagyanyó kenyérsütéshez készülődött. Sokkal izgalmasabb őrhely volt a templomtorony. A toronyból be lehetett látni az egész falut, körben a búzaföldeket. Nagyanyám helyett posztoltam. Sütött nekem egy tarisznya laskát, amit nagyon szerettem. A templom a falu közepén, egy terecskéből kiemelkedő halmon állt, amit itt-ott mohos sziklák díszítettek. Kertjét magas kőkerítés vette körül, amit csak a vasrácsos, boltíves kapu szakított meg. A kapunál öreg akácfa búslakodott, a kertben gyümölcsfák voltak. A laskát majszoltam a kerítésen ülve, amikor megjelent Guszti. Együtt hamarabb végeztünk a laskával, s a döcögő idő is nagyobb sebességre váltott. A torony titkok tárháza volt. Az első szinten, ahol a két harang kötele lógott, a falban volt egy bemélyedés, ott helyezték el Krisztus koporsóját. Három szintje volt a toronynak egy-egy zsalugáteres ablakkal, a szinteket falépcsők kötötték össze. A harmadik Új Hevesi Napló 13
