Új Hevesi Napló, 11. évfolyam, 7-12. szám (2001)
2001 / 10. szám - KÖZÉLET - Domokos Sándor: A nemzeti egység Ötvenhat legfőbb öröksége
Domokos Sándor CiÁ vieimoeli A magyar történelmi kalendárium két nevezetes ünneppel emlékezik a múltra. Az egyik tavaszi ünnep, mely március 15-én a természet ébredésével együtt ünnepli azt a csodás pillanatot, mikor több évszázados elnyomásból a nép nemzeti öntudatra ébredt. A márciusi ifjak élén Petőfi harsogta az ébresztőt. „Feltámadott a tenger!” „Talpra magyar!” És a nép valóban elemi erővel támadt fel, hogy lerázza az idegen igát. De a nagy uralkodóházak ezt a törekvésünket 1849. október 6-án tábornokaink kivégzésével vérbe fojtották. A másik nagy ünnepünk 1956. október 23., mely egyenes szellemi folytatása 1848-nak. De ezt a lángot is a túlerő és a világ hatalmainak közömbös és hallgatólagos beleegyezése vérbe fullasztotta 1956. november 4-én. Ám a Biblia bölcsessége azt tanítja, hogy a búzaszemnek is el kell pusztulnia a talajban azért, hogy életre kelve ezerszeres termést hozzon. A MI ÜNNEPEINK VERESÉGEI MINDIG MAGUKBAN HORDOZTÁK AZ ÚJRAÉLEDÉS REMÉNYÉT. 1956 elhintett magva 1989-ben hozta meg a termést. Akkor valósult meg az a szabadság, amelyért századokon át annyi vért áldozott a magyar. DE EZ AZ ÁLDOZATVÁLLALÁS EGYBEN EZERÉVES FENNMARADÁSUNK TITKA IS! Negyvenöt évvel ezelőtt kiáltotta oda a magyar nép a Nyugat által megdönthetetlennek vélt szovjethatalomnak: ELÉG VOLT! RUSZKI DOMOJ! A természet rendje szerint évről-évre kevesebben vagyunk, akik még szemtanúi voltunk azoknak a világrengető napoknak. Ez a tény kettős kötelességet ró ránk. ELŐSZÖR IS EMLÉKEZNÜNK KELL. Nem szabad megengednünk, hogy az évek múlásával az emlékek elhalványodjanak és az a láng lassan kialudjon. Az a láng, ami akkor az 56-os PESTI SRÁCOKAT hevítette. Nem szabad elfelednünk a hátborzongató érzést, ami végigborzongott akkor gerincünkön Verdi „Nabucco” c. operájának szabadságkórusát hallgatva. Nem szabad elhalványulni hagyni az érzést, ami az első lyukas zászló láttán megdobogtatta a szívünket. De nem elég csupán emlékezni. EMLÉKEZTETNÜNK KELL, nemcsak honfitársainkat, hanem az EGÉSZ VILÁGOT arra a történelmi tényre, hogy mi magyarok voltunk az elsők, akik megrepesztettük a megdönthetetlennek vélt szovjet gránittömböt... Nemrégen a hazánkba látogató francia elnök, Jacques Chirac mondotta, mintegy szemrehányólag, hogy ha egy más népnek akkora erkölcsi érdeme lenne az emberi szabadság kivívása terén, mint nekünk, magyaroknak, azok azt lépten-nyomon hirdetnék. ENNEK ELMULASZTÁSA ÚGY A KÜLFÖLDÖN ÉLŐ MAGYAROK RÉSZÉRŐL, MINT AZ ITTHONIAK RÉSZÉRŐL EGYARÁNT LEGSÚLYOSABB TÖRTÉNELMI VÉTKÜNK. A húszas években, amikor még televízió nem volt, mint kisgyerek, a mozihíradóban láttam először a hősök napi ünnepséget a Hősök terén Budapesten. Az emlékmű előtt ott sorakozott a pár, még élő 48-as honvéd. Bizony ők már akkor a kilencvenes éveikben jártak. De én, a kisfiú nem a bizonytalan járásukat, gyér hajukat, foghíjas arcukat láttam, hanem Branyiszko, Isaszeg, Kápolna és Komárom legendás hőseit. Később az első világháború rokkantjaiban is Gorlice és Doberdo hőseit láttam. Mi még nem távolodtunk el időben annyira ’56-tól, hogy ne tudnánk a mai ifjúságot az átélés erejével emlékeztetni arra, hogy gyengülő fizikai erőnk ellenére is hordozzuk szívünkben azt a tüzet, amit Ötvenhat élménye gyújtott lángra. 82 XI. évfolyam 10. szám — 2001. október
